A nő, aki egyik nap kivitte a szemetet és soha többé nem ment haza

Csendben, meghunyászkodva tűrt egy egész lakóház tíz éven keresztül. Fülüket a párnák közé rejtették, nem beszéltek róla, nem vették tudomásul. Pedig mindenki, a 110 lakás összes lakója tudta, hallotta, vagy hallott róla. Suttogva beszélték ki Erikát és Pétert, a szemükbe mosolyogtak, kedvesen elbeszélgettek velük a liftnél. Pedig mindenki tudta, hogy a férfi rendszeresen veri és erőszakolja az élettársát. 

Nem mindennapi történet egy asszony meneküléséről, az újrakezdésről és a megmentőről.
– Tavasszal költöztünk ide – kezdi a mesélést Tamara – feltűnően olcsó volt a lakás, pedig gyönyörű a kilátás, mindent felújítottak az előző lakók. Lecsaptunk rá. A vásárláskor kérdeztük, hogy milyenek a szomszédok, de az eladók semmit sem mondtak arról, hogy felettük mi zajlik már évek óta. Miért is mondtak volna?
A ház Budapest egyik nagy lakótelepén helyezkedik el, egyszerű 70-es évekbeli panel, annak minden jó és rossz tulajdonságával. Tamara már a második este hallott valami furcsát, de nem gondolt rosszra. Folyamatos csattogás volt hallható, mintha valaki súlyzózna vagy egy evezőpadon edzene. Aztán kiabálás, puffanások és csend. Egyszerű veszekedés is lehetett volna. Csakhogy ez ismétlődött 3-4 naponta. Amikor tudatosult benne, hogy ez bizony súlyos, visszatérő bántalmazás, puhatolózni kezdett.
– Álltam a postaládáknál és jött a takarítónő, a ház pletykafészke, akinek mindenről nagyon sarkos véleménye van. Mondtam neki, hogy hallottam valamit este a fölöttem lévő lakásból. Azonnal dőlni kezdett belőle a szó, alig győztem követni. Kiderült, hogy Péter rendszeresen veri a nőt, megfélemlíti, néha be is zárja a lakásba – folytatja a fiatal nő a hátborzongató történetet. Amikor kérdeztem, hogy tett-e valaki feljelentést vagy bejelentették-e a rendőrségen, csak rázta a fejét. Nem merik – mondta, majd hozzátette: egyébként is kinek mi köze hozzá, hogy mi történik a lakásban. 
Tamara ekkor hallgatózni kezdett. Figyelte mikor vannak otthon, mikor van egyedül a nő, amikor  a férfi robusztus léptei nem hallatszódnak, próbált kapcsolatba lépni a nővel. Csak utólag gondolt bele, mennyire veszélyes akció is volt ez. 
– Átmentem hozzájuk azzal az ürüggyel, hogy őket nem zavarja-e a közelben lévő kutya folyamatos ugatása. Nem voltam arra felkészülve, hogy a férfi nyit ajtót. Akkor nem tudom, mit tettem volna. De szerencsém volt, Erika nyitotta ki. Éreztem, hogy a falak mögül hallgatják a beszélgetést. Két hebegve elmondott mondat között egy papírcetlit nyomtam a kezébe, amin ez állt: “Én is félek. Engedje, hogy megpróbáljak segíteni. Telefonszámom: …” A nő gyorsan elolvasta, majd zsebre rakta a papírdarabkát. Kedvesen búcsúztunk – hadarja Tamara. Két nap múlva megcsörrent a telefon. Ő volt az. Bizonytalan volt, tétován mentegetőzött, bocsánatot kért a hangoskodásért és mondta, hogy csak 1-2 perce van, mert az élettársa csak az egyik alkalmazotthoz ment ki az irodából. 
Ami ezután történt, felér egy amerikai drámával. 
– Egy munkahelyen dolgoztunk – kezdi könnyes szemmel Erika az elmúlt 10 éve történetét -, fiatalon kerültem a céghez, ő volt a főnököm. Jó kiállású, meggyőző, és nagyon kedves volt. Beleszerettem. Pár hónap múlva összeköltöztünk. Iszonyatosan féltékeny volt, de ez akár még imponált is, ragaszkodott hozzá, hogy együtt járjunk munkába, hogy a barátaimmal ő is találkozzon. Szinte sosem hagyott egyedül. Az első pofon kapcsolatunk második évében csattant, amikor lánybúcsúba hívott egy gyerekkori barátnőm. Péter teljesen kikelt magából, üvöltött, hogy nem lehetek ekkora ribanc, nem mehetek el. Én meg beleálltam a vitába. Nem kellett volna. Megütött, majd vigasztalásként megerőszakolt. El akartam költözni, de bezárt a lakásba két napra, elvitte a telefonomat, minden kapcsolatom megszűnt a külvilággal. Fiatal voltam és féltem. Most már tudom, hogy üvölteni kellett volna amíg valaki meghallja, kiállni az ablakba és segítséget kérni a kutyasétáltatóktól, ehelyett inkább sírtam.  Amikor hazajött ugyanolyan kedves volt, mint előtte. Onnantól semmi sem volt már a régi, mindenhova jött velem, minden mozdulatomat követte. Ő, a nagy főnök, a mindenkivel kedves, nyugodt férfi… velem egy állat volt. Ráérzett az ízére. Eleinte ritkábban, aztán egyre gyakrabban csattant egy-egy pofon, a falnak lökött, félholtra vert, majd megerőszakolt. Már féltem letenni a poharat a konyhapultra, nehogy valami hibát találjon benne. Nem eresztett. A cégnél beültetett az irodájába, nem mehettem kávézni, nem érintkezhettem senkivel úgy, hogy ne lett volna ott. Mindig fogta a kezemet. Mi voltunk az álompár, nem egy irigyünk akadt. Közben én szép csendben tönkrementem, és függeni kezdtem tőle. Anyagilag mindenképp. Egyre jobban belesüllyedtem, a végén már menekülni sem akartam, valahogy elfogadtam, hogy ez a sorsom.
Ekkor lépett be Erika életébe Tamara, az új lakó, a szomszéd, akit ő maga csak angyalnak nevez. 
– Idő kellett, amíg Erika elhitte, hogy kiléphet a kapcsolatból. Nagyon bizonytalan volt – mondja Tamara. Nekem meg csak az előző munkahelyem által kiépített kapcsolatrendszerem volt, néhány igaz barát, jogászok, nőjogi szervezetek, önkéntesek, karitatív szervezetek. Egész nap csak ezen járt az agyam, hogy mit, hogyan kellene. 
– Amikor Tamara felhívott ezzel a történettel, döbbenten álltam, éppen a buszra várva – kapcsolódik be a történetbe Gyuri, aki sok családon segített már. A férfi egyedül harcol ki jobb iskolát, még több segélyt, ruhacsomagokat a rászorulóknak. Most azonban lakás kellett. Részleteket nem árulhatunk el, de két nap alatt lett lakhatási lehetőség, és új munka is. Már csak Erika döntése kellett. 
 
– A szemétledobónál találkoztunk előre megbeszélt időpontokban. Nem volt sok időnk, csak egy-egy perc – folytatja a történetet Tamara. Erika először a fiatalkori fényképeit menekítette ki egy dobozban. Később egy-két ruhát, papucsot, csak olyan mennyiségeket, amelyek nem tűnnek fel otthon, ha elkallódnak. Aztán egyszer csak azt mondta, ennyi, nem akar magával hozni semmi többet a múltból. 
– Eltelt két hónap, mire elhatároztam magam – csuklik el Erika hangja. – Elbúcsúztam a lakástól, a fától, amire az ablakunk nézett, a madaraktól, akiknek etetőt készítettem. Csak annyit mondtam Péternek, hogy “kiviszem a szemetet, vigyázz magadra”. Meg sem hallotta, belemélyedt a tévésorozatba. Kivittem még az utolsó adag szemetet, és lementem Tamarához. Kezem-lábam remegett, nem láttam a könnyeimtől. Aznap egyikünk sem aludt. Hallgattuk Péter őrjöngését. Verte a falat, felborította a bútorokat. Halálfélelmem volt. 
Másnap kezdődött Erika új élete, miután a lakáskulcsot  – mindenféle üzenet nélkül – bedobta a postaládába. Útnak indult Tamarával 120 kilométerre, az új otthona felé.
Az új életéről Erika csak annyit mondott:
” Fura ez a nagy szabadság. A függetlenség, hogy a magam ura lehetek, hogy ledobhatom este a zoknit az ágy mellé, hogy elmehetek meginni egy kávét egy könyvvel a kezemben, hogy nem kell figyelnem arra, hogy a tévé milyen szögben áll, megihatok egy kólát anélkül, hogy valaki azt mondaná, mérgezd csak magad, legalább előbb elpatkolsz. És van telefonom. Saját telefonom. Szeretném feldolgozni az elmúlt tíz évet, a megaláztatásokat, a veréseket, a meghunyászkodást, ebben egy pszichológus segít. Ez még az út eleje, de remélem, megvívom a harcomat a démonokkal és elkezdhetek egy új, tiszta életet. Nagyon jó helyen vagyok, szeretet vesz körül.”    
Epilógus: Tamara és Erika nem vette igénybe nőjogi szervezetek segítségét. Pusztán Tamara kapcsolatrendszerére támaszkodtak. Az egész mentőakcióról – eddig a napig – összesen öten tudtak. A történetben szereplők szeretnék megőrizni anonimitásukat, ezért álnéven szerepelnek a riportban. Tamara és Erika nyugalma érdekében ez az egyetlen fórum, ahol ennek publicitást adnak, képmásukkal, és hangjukkal más médiumban nem kívánnak szerepelni. 

Vélemény, hozzászólás?