Zsolya a fiával

Anya vagyok bocs, mi is az a komfortzóna?

Feladni a megszokottat, ami már csukott szemmel, rutinból is menne. Például elutazni. Jó messzire, egyedül. Zsolyánál ezzel kezdődött a kilépés a komfortzónából, ami mindent sodort magával. És igen, egy gyerek érkezése is ezt jelentheti. 

Elég gyakran szembejön velem ez a fogalom. Olyankor megállok egy pillanatra és próbálom felidézni, mikor is volt utoljára nekem olyanom, hogy komfortzóna…

Emlékszem, néhány éve még kiskosztümben ücsörögtem egy nagyvállalat nagyfőnökének irodájában, mint menedzser és szorgosan jegyzeteltem, amit mond. A napjaim a maguk kellemesen hektikus medrükben folytak: reggel összekészülődtem, majd betekertem a munkahelyemre magassarkúban, aztán elvégeztem a munkám, hogy délután hattól kedvemre pöröghessek. Találkoztam a barátaimmal, különórákra jártam és szerveztem a nagy utamat.

Ekkor még egész biztosan volt komfortzónám, hiszen csukott szemmel is tudtam az útvonalat amin reggel és este tekertem, ismertem a főnököm rigolyáit, megvoltak a kedvenc helyeim és szokásaim. Nem éreztem nagy kihívást a mindennapokban. Aztán vettem egy mély levegőt és felmondtam…

Egyetlen hátizsákkal világgá mentem

Talán itt vesztettem el először a talajt a lábam alól, ugrottam csukott szemmel és óriási üvöltés közepette bele az ismeretlenbe.

17 ezer kilométerre az otthonomtól, közel egy évig barangoltam a déli féltekén, hogy hátam mögött hagyjam az addigi életem, és újradefiniálhassam önmagam. 10 hónapig utazgattam vadidegenekkel. Sosem tudtam, hol fog érni az este, és milyen kalandok várnak aznap rám. Kiszolgáltatott voltam az új-zélandi téli fagynak éppúgy, mint az ausztrál sivatag rekkenő hőségének.

Új- Zélandon

Az eleinte rettenetesen ijesztő szabadság egy idő után persze hű társammá vált, így amikor ismét hazatértem, nehezen illeszkedtem be újra a rendszerbe. Feszengtem a keretek közt, már rég nem tudtam mire vélni a korábban megszokott dolgokat. A komfortzónám ekkor a folytonos mehetnék volt, és az irodai kiskosztümös lét tűnt rettenetesen ijesztőnek.

De tudni kell visszazökkenni a valóságba

Persze nekem sem volt túl sok választásom, újra beálltam a keretek közé. Egyébként szeretem a szabályokat, jogász vagyok, nekem mindig biztonságot ad ha tudom, hol vannak a határok. Így aztán néhány hónap után sikeresen integrálódtam és ismét ültem egy irodában, dolgoztam lelkesen és éltem a mindennapokat. Mígnem kiderült, hogy babát várok… Abban a pillanatban vesztettem el ismét a biztonságos közegem és kezdtem meg magányos háborúmat az anyaságként definiált ’Survivor show’-ban.

Minden nap, és minden pillanat más

Kisgyerekes anyaként szép lassan meg kellett (kellene) barátkoznom azzal, hogy amióta gyerek van a háznál, nincs olyan, hogy komfortzóna. Ami egyik nap működik, az másnap egészen biztosan hamvába holt ötlet.

Ha ma megeszi a kiflit, holnap az istenért se fogja. Ha ma szereti a közeli játszóteret, holnap be se akarja tenni a lábát. Ha ma jól elalszik a kocsiban, míg odaérünk a nagyihoz/Csehországba/dokihoz, holnap már torka szakadtából üvölti végig az utat. Igen, akár mind a 3 órát. És nem, egyáltalán nem tudod megnyugtatni azokkal a dolgokkal, amik eddig beváltak. Dackorszak esetén még az ellen is lázad, hogy lázadnia kell.

Így aztán ma már csak megmosolygom egykori önmagam, meg azokat a kétségeket, amelyek korábban bennem voltak a komfortzónám elhagyását illetően. Semmitől sem kell félni, ha az ember tudja, hogy van hova visszanyúlnia, és hisz magában. Nekem ezt tanította meg az utazás és a számos hajtűkanyar az életemben.

Semmitől sem. Na jó, talán a kétévesektől azért mégiscsak… Ők tényleg ijesztőbbek, mint elhagyni a komfortzónánkat!

 

Vélemény, hozzászólás?