az én történetem -

Mert így kellett lennie…

Hogyan lehet együtt élni azzal, hogy a kislányod más? Megnézik a buszon, a város másik végébe kell vinned, hogy jó iskolába járjon. Hogyan lehet dolgozni emellett egyedülálló anyaként? Mátyás Andrea saját vállalkozást épített fel, hiszen a hagyományos munkakeretek szóba sem jöhettek. És felállt, többször is. 

Gyerekkorom óta arra vágytam, hogy gyerekekkel foglalkozzak. Azután leérettségiztem és óvónő lettem. De nem volt elég a szakmai tudás, mert valahogy mindig is vonzódtam a Mássághoz, a nem átlagos gyerekekhez. Így aztán szociálpedagógus lettem. És közben tanító is. 3 pedagógus diploma a 90-es években nem volt rossz irány.

Mivel már akkor is főváros központú volt ez az ország, Budapestre költöztem és boldogan vágtam bele a munkámba. Családsegítőként, majd nevelőszülői tanácsadóként 2 helyen dolgoztam egyszerre, és egy olyan albérletben éltem a volt csoporttársaimmal, amit ma nem is nevezhetnénk lakásnak.

Azután egy óvatlan pillanatban – na meg a munkámban való megtorpanás is sokat segített – elhatároztam: váltok. Felvettek egy magazin értékesítési csapatába és onnantól kezdve nem volt megállás. Immár 18 éve foglalkozom marketing, kommunikáció, médiatervezés, sales tevékenységgel. Remekül hasznosítva a főiskolákon elsajátított tanulmányaimat, leginkább az emberekkel való bánásmódot és kommunikációt.

2008. március idusán, életem legszebb napján megszületett a kislányom és onnantól megváltozott az életem. Hosszú történet, de a lényege: a másság. Mert ő Más, mint az átlag gyerekek. Innentől kezdve minden Más lett. Évekbe tellett mire elfogadtam, megértettem, hogy Másképp élek majd. Hogy ez nem egy gyógyítható betegség, amely holnap reggelre elmúlik, mostantól egész más dolgok élveznek prioritást az életemben, mint azelőtt.

A ki nem mondott szavak megbetegítenek – tartja a mondás. Tündérlányom nem beszél, miért is csodálkozunk a “betegségén”. Mélyen belül a lélek zenéje halk hangon szól és próbál értelmet adni minden számomra meg nem értett mondatnak. Felhasználatlan,értelmet nem nyert gondolatok keringenek a mozdulatokról és reakciókról, melyet felfogni nem tudok. Csupán kitalálni próbálom a napról napra megélt jelzések mondanivalóját. (Részlet Andrea blogjából.)

Azután egyedül maradtam a kislányommal, el kellett adnunk a házunkat és továbbra is nehezen viseltem a gyermekem rosszulléteit, kórházba kerülését, Másságát. A lelkem egy része sérült, ez a sérülés megtanított arra, hogy Másképp értékeljem a történteket, új érzéseket, értékeket tekintsek alapoknak.  Napról-napra álltam fel, és lettem valaki más. Pozitívnak, szépnek láttam a legkisebb változást is és megtanultam, hogy a „pohár félig tele van”. Hogy a változás jó, és mindig új dolgokat, történéseket hoz. És soha, de soha nem szabad megfutamodni, hátat fordítani. Csak előre szabad nézni.

… és amikor a második Diazepam beadása sem csillapítja az epilepsziás rohamot, már automatikusan hívom a mentőt. Végigfut az agyamon hány megbeszélést és munkát kell lemondanom a hétre, mert a “verhetetlen” roham kiüt egy pár napra a rutinos hétköznapokból. A mentősök további nyugtatót adnak, mert a roham nem áll le. Nem találnak vénát, így csonthártyába szúrnak. Előtte fúrnak… nem bírom tovább, és zokogni kezdek. A látvány, ahogy Kislányom fekszik kiszolgáltatva az ágyon… a monitor, az oxigén, az infúzió zsinórjai szinte elfedik kis testét… A mentőben már a bocsánatkérő e-maileket írom a találkozók lemondása mellé. Megnyugodtam, biztonságban van. (Részlet Andrea blogjából.)

Nem volt lehetőségem a megszokott 8-9 órás állás vállalásra és úgy éreztem, ha nem teszek valamit, elfelejtenek a hosszú évek alatt kialakult kapcsolataim, és ezen a területen a legfontosabb a kapcsolatrendszer. Lépnem kellett. A korábban kicsiben működő vállalkozásomat átváltottam nagyba és én magam lettem az ügyvezetője a cégemnek, amely a korábban is oly jól működött. Nem volt könnyű. Nem könnyű ma sem.

mert-igy-kellett-lennie-noivalto
Fotó: a szerző fotója

Azután jöttek a lehetőségek. A régi kapcsolatok újra előkerültek, és újabb esélyt kaptam, hogy megmutassam: képes vagyok rá. És teljes erőbedobással, lelkesedéssel tervezem és kivitelezem partnereim elképzeléseit. Kapcsolataimra támaszkodva azóta is keresem a lehetőségeket, kihívásokat és boldogan vetem bele magam a munkába a média, online és offline marketing minden területén.

Hogy most boldog vagyok-e?

Megtanultam elfogadni, és a mának élni. Örülni minden apró dolognak. A napsütésnek, egy idegen ember mosolyának, Kislányom simogatásának reggelente, a jó kedvének, annak, ha sikerélményünk van. Terveink szerint boldogan élünk majd, amíg meg nem halok… Feladtam az orvosokkal való hadakozást, elfogadtam, hogy nem tudok továbblépni, mert jelenleg itt tart az orvostudomány. A napi csodákban élünk.

Nehéz döntést hoztam, amikor elhatároztam önállóan belevágok, de a Kislányom mellett nem tudok folyamatos munkát vállalni, pedig imádom a pörgést. Amikor a feladatok olyannyira elragadnak a munka frontján, hogy egyetlen pillanatra sem jut eszembe mi lehet a kicsi lánnyal éppen most, boldog vagyok. Mert megtalálom az egyensúlyt.

Bátorság, kitartás, hit, és menni fog. Mindenkinek.

Vélemény, hozzászólás?