Barion Pixel Skip to content
gyermekes magány

„Boldognak kéne lennem, de egy roncs vagyok” – Gyermekes magány

Gyermeked született. Boldognak és önfeledtnek kellene lenned, mert ezt várják el tőled. Ehelyett rengeteget tépelődsz és sírsz, ha senki sem lát. Nem kapsz segítséget, egyedül próbálsz megbirkózni a feladatokkal – úgy érzed, felőrölnek. Olvasói levél a családban átélt egyedüllétről.

Minden máshogy lesz. Ezt hajtogatták. Persze. Oké. Még jó! De hogy így, és ennyire… ezt nem mondta senki! Erre nem lehet felkészülni. Hogy egy perced sincs magadra. Pisilni nem tudsz egyedül. A zuhanyozás is stressz. Kapkodva eszel, sikerélmény, ha kávét főzöl magadnak. Mást szolgálsz. Te megszűnsz atmenetileg. Csak nehogy hozzászokj…

Nemhogy énidőd nincs, feltöltődni sem tudsz, pedig kellene! Csak merülsz, és merülsz.

Mindenfele tanfolyam és szülésfelkészítő torna magára a szülésre készít fel, ami végül császár lesz… Aztán ott állsz az osztályon a csöppséggel, és el nem tudod képzelni, hogyan fogod tudni életben tartani pár nap múlva otthon, egyedül.

Ha alszik, minden szép és jó, de ha sír: kitör a frász. Fogalmad sincs, mit tegyél. Azok az ösztönök nem működnek. Félsz meg felvenni is, hátha rosszul nyúlsz a törékeny testecskéhez.

Tiszába tenni megtanulod persze. Lehet, hogy még a szoptatással is szerencsés vagy, megy elég hamar gond, és fájdalom nélkul. De második éjjel amikor sír, csak sír és sír kitolod a csecsemősökhöz, hátha valami baj van. És van is: szerintük teletömted. Anyatejjel. WTF?! Szélcsövezik is szegénykét, nem bírod nézni, csak sírsz te is. A harmadik éjjel, amikor megint sír, lehordanak, hogy ne éheztesd azt a gyereket – mert ugye teletömni nem lehet… Ki érti ezt? Pedig te ugyanazt csináltad, mind a két nap.

Ki érti ezt… Hogy állandóan a sírás kerülget. Hol az aggodalomtól, hol a boldogságtól. Ez normális, a hormonok – mondja mindenki. De nem hiszem, hogy ez az idegállapot normális lenne.

Azóta is tart. Másfél éve. Azóta is szoptatom. Mindenki le akar beszélni róla. Mellettem alszik éjszaka, és csak cicin alszik el. Szörnyű, persze ehhez is túl nagy – mondják. Miért nem alszik külön szobában, önállóan? Nem tudom. Biztos én rontottam el valmit. Így szoktattam, lehet lustaságból. Kinek lett volna energiája állandóan felkelni éjszakánként hozza óránként, holtfáradtan. Hasfájós volt. Gyakran sírt. Gyakran ébredt éjszaka. Egyszerűbb volt magam mellé fektetni, csak odafordulni ha megébred, fekve szoptatni. 

Csak cicivel alszik vissza. Azóta sem tudok felkelni mellőle amikor alszik, mert azonnal felébred. Csak fekszem ott. Nyitott szemmel. Pedig lenne mit csinálni. Aludni nem tudok nappal. Elfogadom.

Próbálok pihenni, de zakatol az agyam. Szétrobbanok. Csak nyugtatom magam. “Nyugodt vagyok, teljesen nyugodt” –  mantrázom az autogén tréningen tanultakat. Hiába. Valahogy nem lazulok el. Csak arra gondolok, hogy valójában minden rendben van. Egészséges. Én vagyok a világ legszerencsésebb embere. Csodám van. Tudom. Mégsem érzem. Ki érti ezt?

Senki sem érti. 0-24-ben összezárva lenni. Az milyen? Ezt senki sem mondta. Még ha jövök-megyek is vele mindenfelé, nyüzsgünk is. Akkor is figyelni. Állandóan. Még ha a világ legcukibb babája is az enyém. Életben tartani, épségben tartani, állandóan szemmel tartani, nem elfordulni egy pillantra sem, mert akkor történik valami baj.

Foto: Sharon Mccutcheon/ Unsplash

Ez életem legszebb időszaka. Elröppen – ezt mondják. Hát értem is, de sokszor nem úgy érzem. Ez életem legfelelősségteljesebb időszaka. Eddig mindent könnyen vettem. Iskolákat, vizsgákat, új munkahelyeket, beilleszkedéseket… Most pedig állandóan rezeg a léc. Egy emailt nem tudok elküldeni. Nemhogy háztartást vezetni. Csak a legszükségesebbeket végzem el, már lejjebb adtam az igényeimet. Beszélgetni valakivel értelmesen, nem a gyerekről? Nem csak azt ismételgetni, hogy autó, busz, repülő… A legtöbb barátom eltűnt, valahogy nem keresnek. Akinek elmondom, az nem veszi komolyan. A hormonok, mondja a párom.

Egyedül vagyok.

Aktív embernek ez a fokú kötöttség – leláncolás. Teljes függőség és totális  kiszolgáltatottság. Szórakozni persze hogy nem megyek, de orvoshoz sem jutok el, ha nem tudom kire bízni… márpedig nem tudom. Apja dolgozik, szüleim nem vállalják, bébiszitterre nem bízom. Ja, az én hibám.

Örülök, ha nagy ritkán tornára el tudok menni. Egyedül kilépni a lakás ajtaján. Anélkül, hogy figyelnem kéne másra. Csak magam vagyok. Mennyország.  Utólag értékeli az ember a szabad éveket! De az óra végére már kínoz a lelkifurdalás. Rohanok hozzá, mert hiányzik. Mintha a húsod vájnák ki nélküle. Őrület. És ez a sírás mindig. Próbálom titkolni, hogy ne lássa senki.

Nagyszülők szerint luxus tornázni menni. Ők fáradtak, nem terhelhetők. Nem segítenek. Bánt, ahogy gondolkodnak.

Egyedül vagyok. 

Persze, tudom, hogy nem luxus egy kis feltöltődés, sőt szükséges hogy ne őrüljek meg. Hogy pár nappal tovább bírjam. Apa dolgozik. Hajnalban kel, este 6 előtt nem látjuk. Hétvégék fele a miénk, mert elvált. Másik 3 gyerek apja. Velük is kell legyen. Tudtam, vállaltam. Csak azt nem, hogy ez mivel jár.  Abból a kis időből rabol, amit együtt tudnánk tölteni. És nem beszéltem a szórakozásról vagy a baráti találkozásokról… Mert az is kellene néha. Neki is, és nekem is. Összeegyeztethetetlen. 

Állandóan azt érzem, tőlem vesz, el én húzom a rövidebbet, én szívok, rám marad minden. Mint a fuldokló, levegőért kapkodok utána, hogy kicsit fellélegezhessek. Minden rám marad. Én viszem szervizbe a kocsit, én oldom meg, ha elromlik az erkély zárja, ha hőhíd miatt penészes lesz a fal… Mert én vagyok itthon. Nem segít. Mert ő dolgozik, nekem “van rá időm”. Az én lakásom. Ő nálam lakik, az övében laknak a gyerekei és a volt felesége. Mindent nekem kell megoldani.

Ha kiakadok, hogy évi 3 hét nyaralásból ne töltsön egy hetet hegymászással a haverokkal, én érzem magam szaralaknak, aki nem engedi el a párját, pedig neki is kéne a kikapcs. A másik két hetet négy gyerekkel töltjük együtt.

És hármunkkal mi lesz? Es kettőnkkel mi lesz? Mindenki stresszes, túlterhelt – garantált szétcsúszás. Mit érez mindebből a kínszenvedésből a kicsi? Mindent. Hogy hat rá? Mit okozok neki? 

Boldognak és kiegyensúlyozottnak kéne lennem. És egy roncs vagyok. 

Egy hárpia lettem, egy elkeseredetten vergődő szerencsétlen, aki küzd az életben maradásért. Pedig csak el kéne engedjem a problémákat. Mondják. Nem aggódni. Nem görcsölni. Nem fáradtnak lenni. Nem sírni…

Egyedül vagyok. 

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.

 

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely