Tengerpart, pálmafák, utazás, új emberek, wifi. Zsolyát ezek a szavak hozták annyira lázba, hogy jelentkezett egy több hetes road tripre. Több ezer kilométerre tőlünk, digitális nomádokkal összezárva utazni olyan buszban, ami körben bőr fotelekből áll, és még ott is ott a wifi… Ez egy, a helyfüggetlen munkát hirdető anyukának maga a mennyország. De mi lesz az éppen két éves kiskorúval?
Digitális nomád anyuka volnék. Mit takar ez? Három dolgot mindenképp: 1. van egy gyerekem, 2. utazgatok, 3. helytőlfüggetlen módon dolgozom (általában akkor is, amikor utazgatok).
Az első évben ez egészen jól ment, hiszen a gyermek inkább hasonlított egy hangosabb szobanövényre, semmint a mostani gömbvillám üzemmódjára. Ennek apropójaként betettük a kocsiba, vagy magunkra kötöttük a repülőn és mentünk. El, akár egészen az Atlanti-óceán közepéig. Az sem zavarta különösebben, hogy egy hónapig (Hollandiában) egy bőröndben altattuk, mert nem volt kiságy.
Idén azonban visszább kapcsoltunk kettővel, a kétéves ugyanis nettó 13 másodpercet képes egy helyben ülni/állni/nyugton lenni, így nekem már egy Siófok-Budapest táv is nagy kihívás vele.
Szóval, amikor úgy adódott, hogy megnyertem egy közép-amerikai utat és egy nemzetközi csapatban képviselhetem Magyarországot, mint digitális anyuka, jöttek sorra a kérdések, hogy viszem-e a kisdedet. Talán ha nem tizenketted magammal utaznék, még el is töprengenék rajta, de jelenleg nem hiszem, hogy három hét 0-24-es összezártság jót tenne akár a gyereknek, akár az útitársaimnak, de legfőképp az én idegeimnek.
Így hát gyermek marad. És akkor itt kapcsol be az örökké pánikolós énem, hogy mi lesz velünk három hétig egymás nélkül? Biztosan utálni fog. Vagy elfelejteni. Vagy ezek gyilkos közös halmaza.
Három szakemberrel (a sajátom és a gyerekpszichológus, meg a vízvezeték szerelő) lefolytatott mélybeszélgetés után végül az lett a konklúzió, hogy vélhetően mind túl fogjuk ezt élni, maximum kicsit jobban kell dolgoznunk a fiatalember biztonságérzetének helyrebillentésén.
Hiszen lehetne az is, hogy kórházba kerülök veszélyeztetett terhesként hónapokra és alig látnám, vagy lehetnék én az az apuka, aki mindig csak fektetések után esik haza a munkából. A gyerekpszichológus szerint a kötődés egy életen át tartó munka, tehát nem három hétből áll a világ. Amit most tehetek az az, hogy az összes repülős könyvet, mesét, műanyag játékot elővettem és próbálom illusztrálni, hogy ez itt a repülő, azon lesz Anya, az pedig ott Panama, ahová jóanyád elrepül dolgozni. Nézegetjük a térképet is, bár nekem eléggé úgy fest, hogy a hír mélysége helyett gyermekemet jobban lekötik a rajzolt lajhárok és békák az útikönyvben.
Sebaj, én azért rendületlenül mondogatom a mantrám, hogy ’Anya elrepül egy kis időre (khmmm), ide az óceánon (nagy víz) túlra, de fogunk beszélni Skype-on sokat és aztán vissza fog jönni hozzád! Anya imád Téged. Téged szeret a világon a legjobban! És Te szereted Anyát? Kit szeret Zsigmond a legjobban? És akkor jön a válasz, amelytől vélhetőleg minden önmagát marcangoló (karrierista) anyai szív egyből megnyugodna: ’Túró Rudi’.
