Barion Pixel Skip to content

Újrakezdés Írországban

Iskolában ülök egész nap. Esténként házi feladatot írok. Szerelmes vagyok. Szakmai gyakorlatra járok. Néha hajnalban takarítok egy múzeumban, hogy legyen egy kis pénzem. Meg biztosításom. Bringával közlekedem. A hétköznapi élet ezer apró részlete új és ismeretlen. Végül is, olyan az életem, mint bármelyik átlagos tizennyolc évesnek. De én már elmúltam negyven. És pár hónapja szinte a nulláról újrakezdtem az életem Írország egyik vidéki kisvárosában. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem küzdök, mégis élvezem.

Mindig tudom, hogy mikor kell váltani. Tavaly sem volt ez máshogy. Akkor, amikor hónapokon keresztül olyan érzésem van, mintha tekernék ezerrel a széllel szemben, egy helyben állva, a jóisten meg közben a homlokomon tartana ellen a tenyerével, szolidan utalva arra, hogy “állj már le, te majom”.

Amikor zsinórban semmi sem sikerül, és minden összeomlani látszik, na akkor kell abbahagynom a széllel szemben tekerést, és megállni. Kiszállni kicsit. Ez történt velem 2012-ben, és ezt éreztem tavaly is. Azt hittem, vissza kell költöznöm Spanyolországba, de kiderült, hogy tévedtem.

Találkoztam ugyanis valakivel, aki felborította a nyugodt szingli életemet. És mivel az egyetlen bibi az volt vele, hogy nem Spanyolországban lakott, hanem Írországban, hát elfogadtam, hogy néha esőn és széllökéseken át vezet az út a boldogsághoz.

PR-es voltam sok-sok éven át, aztán váltottam és edző lettem.Volt egy kis személyi edzői stúdióm Budapesten, amit saját “sorstársaimnak”, inzulinrezisztens, PCOS-es nőknek hoztam létre. Komplex életmódváltó programokat szerveztünk dietetikusi, orvosi háttérrel, előadásokat és workshopokat tartottam, cikkeket írtam. 

Tavaly nyáron, amikor először sétáltam Dublin utcáin, és fél szemmel pásztáztam a szembe jövő ír nőket, meg is állapítottam, hogy nekem itt valószínűleg lenne “piacom”.

Arra is emlékszem, hogy még két hónappal később is milyen végtelen egyszerűnek láttam az ír újrakezdést, miközben lazán felvázoltam az üzleti tervemet a business coach barátnőmnek.

És mennyire semmi sem úgy történt, ahogy elképzeltem.

De kit hibáztathatnék ezért? Az a típus vagyok, akit kifejezetten untat a saját komfortzónája. Szóval ez az én kis perverzióm, hogy pár évente kihajítom magamat a már jól ismertből, és újrakezdek mindent. Az viszont általában ritkán indul sétagaloppként.

Eleve az őszi kiköltözés ellenére annyi tennivaló maradt Magyarországon, és annyi akadály állt elő Írországban, hogy végül valójában áprilisra sikerült mindent elsimítani, kiköltöztetni a kutyát is, megtalálni új közös városunkat és otthonunkat.

Gondolkodás nélkül mondtam igent az alkalmankénti hajnali múzeum takarításra, amivel magyarok segítettek ki egy héttel később, így viszonylag gyorsan a kezemben lehetett az itteni élethez nélkülözhetetlen “adókártya” (PPS) és bankszámlaszám.

És akkor néhány hét alatt rájöttem, hogy az én használhatónak gondolt (hivatalosan felsőfokú nyelvvizsgám van, de… hagyjuk) angol nyelvtudásom ebben az országban nem sokat ér. Töredékét értettem annak, amikor hozzám beszéltek, egy pubban vagy utcán elkapott beszélgetésből meg sokszor egy szót sem (“Ja, ők írek, nem angolok.

Egymást sem értik”, nyugtatott egy barátom), és szokás szerint nem mertem megszólalni. Ha be is adtam az önéletrajzomat bárhova, sehonnan sem hívtak vissza.

Mint utóbb kiderült, egyszerűbb nekik, ha azonnal látják, hogy az ő standardjaik szerint hol helyezkedem el a végzettségeim alapján. Ha nem derül ki a CV-ből, be sem hívnak beszélgetni.

De viszonylag gyorsan felismertem magamtól is, hogy az én alapvetően tudás átadáson alapuló edzői módszeremmel eleve labdába sem tudok itt rúgni, amíg az angolomat nem pofozom ki, és nem leszek képes arra, hogy olyan folyékonyan beszéljek szénhidrát anyagcseréről, inzulinreceptorokról, optimális edzésterhelésről, izomeredésről meg tapadásról, mint magyarul.

Az iskola

Így aztán nyáron felvételiztem egy egész éves, nappali edzői alapképzésre, és ősszel visszaültem az iskolapadba zömmel húszéves ír kölykök közé. A felvételit a későbbi kurzusvezetőnk, egy horvát lány vezette, aki megerősített abban, hogy nagyon kevés esélyt biztosítanak komolyabb helyen olyan embernek, akinek nincs meg az itteni akkreditált edzői végzettsége.

Ő annak idején egyetemi testnevelő tanári végzettséggel csinálta végig az alapképzéseket, hogy folytathassa az edzői munkáját itt is.

Hogy telnek most a napjaim? Ha kell mennem a múzeumba, akkor fél hat-hat körül kelek, eltekerek a belvárosba, takarítok két órát, aztán átmegyek a bringával három percre lévő College-ba, ahol minden nap 8:50-től délután 4-ig tartanak az órák, aztán délután és hétvégenként beadandó dolgozatokat írok, amiből baromi sok van.

Anatómia, táplálkozás, edzéselmélet és gyakorlat, sport és rekreációelmélet, szabadtéri edzések, ügyfélszolgálat, eseményszervezés, no meg a karriertervezés. Csupa olyan tárgy, ami a fejemben van már rég. Magyarul.

De ki hinné el nekem itt, hogy ezeket tudom, ha nem bírom szabatosan elmondani ugyanazt angolul is?

Talán az a legkeményebb, hogy megint meg kell élnem, hogy mennyire megváltoztatja a személyiséget az anyanyelv elvesztése. Hogy a nagydumás, magabiztos Gina reggel iskolába menet eltűnik, és egész más emberré válik napközben az írek között, mint akit a magyar barátaim ismernek, vagy aki esténként a (hálistennek magyar) pasijával idétlenkedik.

Nem mondom, hogy könnyű. De beírtam a füzetembe: “Tudom, hogy miért csinálom”. Mert az edzés, az életmód és minden, amivel foglalkoztam: a szenvedélyem. Én nem szeretnék megválni tőle.

Szerettem-e a magyarországi munkámat? Rajongtam érte, és semmiért nem cserélném el azt a négy évet. Visszamennék-e? Nem hiszem.

Megbántam-e a hirtelen ugrást? Egy percre sem.

Olyan maximális érzelmi biztonságot nyújtó kapcsolatért költöztem ide, ami mindennél többet jelent nekem.

Olyan országban élünk, ahol az emberek mosolyognak és köszönnek az utcán, a vadidegennek is. Ahol senki nem húzza fel a szemöldökét, hogy negyvenegy éves magyarként mit keresek egy nappali tagozatos iskolában, és biztatnak, hogy menjek tovább egyetemre, mert az itteni végzettségem eredményeit beszámítják egyetemi pontoknak. Ahol az iskolában nincs rossz válasz, és minden tanár folyamatosan bátorít és mindent megtesz azért, hogy aki fejlődni akar, az fejlődhessen is. Ahol percek alatt meg lehet csinálni egy egyéni vállalkozást, és a következő 18 hónapban hozzád sem szól az adóhatóság, nem is kell fizetned semmit, mert hát kezdő vagy, mit cseszegessenek.

És amikor eszembe jutnának az árnyoldalak, akkor biztosan megszólal a rádióban David Bowie, a U2 vagy a Rolling Stones, és rögvest érzem: itthon vagyok.

Fotók: Prónay-Zakar Gina saját fotók

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely