Egy súlyos betegséggel kezdődött a nehéz időszak. Kiestek a másodállások, és a család már nem tudta fizetni a deviza alapú hitelt. Szabóné Rozgonyi Krisztina Aranyanyu-díjas óvónő és családja élete itthon teljesen ellehetetlenedett. Úgy érezték, a sors az egyik legnagyobb váltásra kényszeríti őket: arra, hogy külföldre költözzenek. Krisztina most Skóciában él a férjével és a kislányával. Újrakezdték. Külföldön.
Életünk úgy kezdődött, hogy férjemmel mindketten egyszerű családból származunk. Amikor összeházasodtunk albérletbe kezdtük életünket mint sok más fiatal pár.
Teltek múltak az évek. Férjem tűzoltó lett, én óvodapedagógus voltam. Ekkor már két gyermekünk volt, és a tűzoltóságság segítségével kaptunk egy önkormányzati lakást, amit később megvehettünk és eladtuk. Ebből és hitelből tudtunk vidéken venni egy házat. Sajnos a mindennapi bejárás, a vidéki élet, a ház állapota mind azt szorgalmazta, hogy eladjuk és visszaköltözzünk Budapestre.
Közben volt egy nem túl jól sikerült gerincműtétem, ami miatt ideiglenesen leszázalékoltak. Ekkor kezdtem el a óvónőképző főiskolát az ELTE-n. A két gyermekünkkel visszaköltöztünk Budapestre, egy lakótelepi lakásba, amit csak köztisztviselői hitellel tudtunk megvenni. Mivel párom tűzoltó, csak életbiztosítással egybekötött hitellel lehetett. Mint már tudjuk, a legrosszabb megoldás volt, de akkor nem volt más választásunk. Fizettük a banknak a kamatokat, biztosítónak a tőkét, semmi gond nem volt.
Egészen 2007-ig amikor a családban egy súlyos egészségügyi probléma lépett fel. Személyi kölcsönt vettünk fel, hogy megoldjuk a dolgot, igen, deviza alapút, mint mindenki más.
Kértük a biztosítót, hogy a tőkét fizethessük később, de ne szűnjön meg a biztosítás. Mondták, hogy semmi gond a 25. év végére kell a biztosítói számlán lennie a törzstőkének, amit a banknak kell majd átutalni.
Szerencsére az egészségügyi probléma megoldódott, de sokat voltunk betegállományban és szabadságon ebben az időszakban, így hamar elfogyott a pénz. Addig mindkettőnknek volt a főállása mellett mellékállása is, mert muszáj volt. Ez a betegség miatt egyik napról a másikra megszűnt. Nehéz idő jött, csúsztunk a számlákkal, törlesztéssel, de együtt volt a család, és ennél semmi sem volt fontosabb. De éreztük, hogy nem jó, nagyon nem jó, ahogy élünk, csak nem volt más választásunk. (Krisztina ekkor lett Aranyanyu díjas pedagógus is. Filmjét itt láthatjátok – szerk.)
Teltek az évek, egyszer jött a biztosítótól egy levél, hogy egy hónapunk van, hogy visszapótoljuk a pénzt, különben felmondják a szerződést. Kérdeztük, hogyhogy, hiszen nem erről volt szó. Egyoldalú szerződés módosításra hivatkoztak, és arra, hogy nem látják biztosítottnak, hogy vissza tudjuk fizetni a pénzt (még hátra volt kb. 12 év). 7 millió forintról beszélünk. Honnan szerezzünk, kitől??? Vicc volt az egész. A rendkívüli helyzetre tekintettel kértem az önkormányzattól segítséget egy szolgálati lakásra. Ekkor már három gyermekünk volt. Utcára nem mehettünk velünk.
Isteni segítséggel a lakást egy héten belül el tudtuk adni úgy, hogy nem kellett azonnal kiköltöznünk. Megkaptuk a szolgálati lakást, átköltöztünk.
De ekkor már erősen érlelődött bennünk a gondolat hogy ‘Bakker két közalkalmazott, három gyerekekkel, és senkit nem érdekel, hogy utcára kerülnénk, milyen országban élünk?’ Férjem gyermekkori barátja ekkor már kint élt Skóciában – ami egyébként számomra is szerelem volt 13 éves korom óta, amikor láttam a Hegylakó című filmet.
Kijöttünk körbenézni, s mint a mesében, tátva maradt a szánk. Na nem attól, hogy kolbászból volt a kerítés, hanem attól, hogy ja kérem, ilyen nyugalomban is lehet élni. De még mindig nem tudtuk, mitévők legyünk. A nagyok már önálló életet akartak kezdeni, de akkor hagyjuk itt őket, a szüleinket, a barátainkat? Mindent, amiért közel 25 éve gürcölünk? Az elhatározáshoz kellettek még pofonok az utolsó időben is, de erről nem szeretnék beszélni.
Felmondtunk mindketten: én az óvodában, férjem a tűzoltóságon. A családdal megbeszélve úgy döntöttünk belevágunk, bár tudtuk, hogy nehéz lesz.
Én Zsuzskával kijöttem iskolakezdésre, vagyis júliusban. Férjem még otthon maradt, mi a kislányommal a férjem barátjához és annak családjához költöztünk. Tudtam, hogy nehéz lesz, mert annyira mások vagyunk, de nem volt választásunk. Zsuzska (itt Suzzy) elkezdte az iskolát, sokat segítettek neki, kedvesen fogadták.
Ebben az időben rengeteget sírtam, előfordult, hogy a kislányom vigasztalt. Küzdöttem a férjem hiányával, a gyermekeim hiányával, a honvággyal.
DE TUDTAM: nem szabad feladni! Nem magamért, a lányomért és az otthon maradt gyermekeimért teszem. Aztán idén februárban végre újra együtt volt a család. Elköltöztünk egy lakásba, külön életet kezdtünk.
Férjem már márciustól dolgozott. Nem álommunka, de nem válogathattunk. Én közben elkezdtem a nyelviskolát. Nem dolgoztam még, itthon vagyok, önkéntes segítőként dolgozom egy tanítónő mellett a kislányom iskolájában. Az államtól, ami segítséget lehetett, megkaptunk. Így egy keresetből és a támogatásból szépen élünk. Tudtunk egy kis autót venni, fél év után egy kertes házba átköltöztünk, megvan mindenünk.
Nem élünk nagy lábon, azért még a spórolós időszakot éljük, de nem szűkölködünk. A lányom már folyékonyan beszél angolul, az iskolában igen aktív életet él, én skót néptáncot tanulok… szóval köszönjük szépen, jól vagyunk.
Az életünk százszor könnyebb, más értelemben százszor nehezebb is, de nem bántuk meg a döntésünket. Bár még az utunk elején járunk, már most jobb életet tudhatunk magunkénak mint otthon, Magyarországon az elmúlt 25 évben.
De én mindig is magyar leszek, magyar maradok, nem feledve a népszokásainkat, hagyományainkat – ugyanakkor nem elzárkózva a befogadó ország hagyományaitól sem, hisz’ fontos, hogy ismerjük azt az országot ahol élünk, ami otthont ad nekünk.
Fotók: Rozgonyi Krisztina
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
