Nomádkodásom Közép-Amerikában

Zsolya már többször is kilépett a komfortzónájából és vágott bele egészen új dolgokba. Nemrég ismét fejest ugrott a kalandokba: jelentkezett egy programra, amelyik digitális nomádokat hozott össze a világ minden részéről, hogy néhány hétig együtt utazzanak, dolgozzanak, egy fedél alatt lakjanak. Hogyan sikerült? Izgalmas beszámolójából kiderül.

Talán emlékeztek, ott tartottam a történetemet illetően, hogy szétidegeltem magam azon, vajon mi minden vár rám a közel három hetes közép-amerikai road trip-em során. Digitális nomád anyukaként ugyanis én képviseltem Magyarországot a Selina szálláslánc által szervezett körúton Panamában és Costa Rica-ban.

Nos, ha röviden kéne összefoglalnom, hogy sikerült az út, azt mondanám: Time of my life. De nyugi, ez nem a Dirty Dancing, szóval kicsit bővebben is kifejtem, milyen volt 12 nomáddal körberobogni ezt a csodás vidéket.

Azt hittem, hogy kb. a harmadik nap után már utálni fogom a csapat felét, vagy ők engem.

Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy 13 ember, 12 különböző országból (+ Fito, a nomád kutya) 20 napig elvan úgy egymással, hogy nem kapnak hajba dolgokon.

Vagy nem lesz valami melodráma férfi-női ügyek miatt. Nos, mi lepődtünk meg a legjobban azon, hogy sem vita, sem veszekedés nem volt, mint ahogy kavarás sem. Ellenben olyanok voltunk, mint egy nagy család.

Az a fajta család, amelynek minden tagja inspirál valamire, fejleszt rajtad valamit, és akikkel állandóan kaland az élet. Hangosak voltunk és nyitottak, benne minden kalandban, amit csak szerveztek nekünk. Voltunk szörfözni (kb. minden nap), raftingolni, zipeline-olni (ez az, amikor egy szakadék fölött kifeszített drótkötélen repülsz át az esőerdő fölött), takarítottunk tengerpartot, részt vettünk érdekes workshop-okon (az én kedvencem az újrahasznosító workshop volt, amelyen pénztárcát készítettünk tejesdobozokból), és persze fürödtünk, buliztunk és rengeteget utaztunk.

15 szálláshelyet látogattunk végig. Előbb Panamában kezdtük az utat, aztán nemes egyszerűséggel átsétáltunk Costa Rica-ba. Életemben nem sétáltam még át határon, főleg nem szakadó esőben, egy folyó fölött, egy rakás vadidegennel, úgy, hogy közben azt sem tudom, hova viszik a csomagom. Kissé komfortzónán kívüli élmény volt ez nekem, aki szigorú átvilágításokhoz, bio-karanténhoz és hatszáz kérdéshez szokott minden egyes Európán kívüli határátkelésnél.


A szállások egyébként nagyon izgalmasak voltak: volt igazi karibi hangulatú parti hostel (Bocas del Toro, Panama), dzsungel közepén lépvő luxusszállóra hajazó Selina (Red Frog, Panama), szupermodern coworking-coliving space (Santa Teresa, Costa Rica), urban jungle stílusú városi szállás (Panama City és San José), vagy épp glamping hangulatú spirituális VIP tábor is (Vida by Selina, Costa Rica). Aludtunk 8 ágyas szobákban, privát dzsungel lakosztályban, kiszuperált vízvezetékcsövekben és bambusz kunyhókban (tipi) is. Meg persze a buszon, nyakatekert pózokban, egymás hegyén-hátán, miközben Leo, a sofőrünk életveszélyes tempóban száguldozott velünk át egész Costa Rica-n.

És hogy miként ment a munka? Nos, aki már látott közelről digitális nomádot, az tudja, hogy ez a típusú munkás folyton dolgozik.

Lehet, hogy úgy tűnik, csak álmatag nyomogatja a telefonját valamelyik homokos óceánparton, de bizony akkor is dolgozik. Elképesztő volt látni azt a munkatempót, amit ez a 13 ember diktált.

És bár szinte mind különböző területről jöttünk, mindenki megszállottan imádta a munkáját és az életstílusát. Volt köztünk fotós, videós, modell/influencer, coach, üzleti tanácsadó, ’hospitality consultant’, digitális marketinges, belső dizájner, vagy épp szabadúszó szövegíró (jómagam). És mivel azért vehettünk részt ezen az úton, hogy tartalmat gyártsunk (és kapcsolatokat építsünk), így nyilvánvaló, hogy folyton fotóztunk, videóztunk, vágtunk, megosztottunk, írtunk – megállás nélkül.

Egyszerűen tökéletes volt ez az út és nem is tudom, hogy azért-e, mert olyan csodásak ezek az országok és annyira izgalmas szellemiségű ez a cég, vagy épp azért, mert ilyen szuper csapatot válogattak össze. Nagyon hálás vagyok, hogy közel 900 jelentkezőből én is bekerülhettem ebbe a 13 fős csapatba és három hétig nem volt más dolgom, csak hogy a munkámnak és a szenvedélyemnek éljek: utazhattam és írhattam.

Legközelebb pedig azt mesélem el, milyen volt ezt az utat digitális nomád ANYUKAként (és apukaként, és feleségként, és gyerekként, és szeretőként, és szingliként) megélni. Tartsatok velem.

Fotók: Zsolya

Vélemény, hozzászólás?