Barion Pixel Skip to content

Anya, a digitális nomád

Zsolya két és fél hétig volt távol a kisfiától, mert a Selina szálláslánc jóvoltából részt vehetett egy Közép-Amerikai körúton 12 másik digitális nomáddal együtt. Hogyan lett igazi, vérbeli szabadúszó? Hogyan készült az utazásra? Milyen apaként vagy anyaként megélni a sok utazást a munka miatt? És mi az egyik legnehezebb a digitális nomádok életében? Erről írt most nekünk és erről fog beszélni a Kaptárban január 4-én, a FreelancerBlog eseményén.

Emlékszem, amikor kicsi voltam, rengeteget utazgattunk. Az én családom folyton mozgásban volt: utaztunk a kis Polski hátsó ülésén, skif-fel körbe Horvátországban, busszal Franciaországba síelni, vagy Spanyolországba nyaralni.  Folyton úton volt Édesapám, aki sofőr lévén bejárta fél Ázsiát és egész Európát, jöttem-mentem én is a kórussal, és mindenféle szakmai útra járt Édesanyám is, akit speciális szaktudása volt, hogy egész Dániáig szólította.

Mindig úton voltunk, hol együtt, hol külön, de valahogy ebből soha, senki sem csinált ügyet. Egyszerűen ez volt a természetes.

Mint ahogy az is, hogy amikor felnőttem, én is állandóan menni akartam, dehát pályakezdő ügyvédjelölti fizetésből, ami épp az albérletem felére (se) volt elég, nem igazán futotta a nyughatatlan vándorkedv csitítására. Végül aztán eltelt pár év a szakmában, munkahelyet is váltottam és kitanultam az olcsó utazás minden csínját-bínját: bejöttek a fapados járatok, felfedeztem a couchsurfing-et és minden fillérem az utazásra tettem félre.

Életem legnagyobb szóló utazása után pedig úgy döntöttem: digitális nomád leszek, aki akkor és oda utazgat, ahova csak szeretne, és onnan dolgozik, ahonnan csak wifit lehet érni. Így történt, hogy szegre akasztottam a talárom és írni kezdtem. Először utazós blogot és pozitív cikkeket egy online magazinnak, majd mindenféle mást is. Közben pedig mentem és mentem. Eleinte szólóként, majd párban, aztán családosan, legutóbb pedig ismét szólóként.

Történt ugyanis, hogy lehetőséget kaptam egy fantasztikus útra a Selina szálláslánc jóvoltából, hogy 12 nomád társammal együtt bejárjam Panamát és Costa Rica-t. Mivel én voltam az a szerencsés, akit kiválasztottak, hogy képviseljem Magyarországot, semmiképp nem szerettem volna ezt az életre szóló lehetőséget kihagyni. Igen ám, de ezzel meg is kezdődött a kálváriám, mint kisgyerekes anyuka…

Mert míg a csoportban nem én voltam az egyetlen családos – volt köztünk házas, elvált, apuka, kutyagazdi -, mégis az én utazásom körül volt a legnagyobb hullámverés. Anyaként elutazni 2,5 hétre, hát lehet ilyet? Nos, lehetett.

Nem volt egyszerű, hiszen a kisfiam épp akkor volt beszokóban a bölcsibe, de mivel a bölcsi szuperjó, így nem izgultam, hogy napközben jó helyen van-e. Hetekig készítettük fel itthon a kis lelkét, hogy Anya elutazik repülővel, de jön majd haza, és számolgattuk az összes ujjunkon, mennyit is kell addig aludni. Aztán az is megnyugtató volt, hogy imád az apukájával lenni, így aztán kész holiday volt neki ez az időszak, amolyan apa-fia nagy kaland, amibe nem zavartak bele holmi nők (értsd: az anyja). És minden második nap skype-oltunk is, hogy legalább arcról felismerjen, ha hazaérek majd.


Treníroztam a lelkem, edzettem igen masszívan, hogy ha hazamegyek, utálni fog, bőgni napokig és komoly sztrájkot folytat ellenem, ehhez képest óriási szerelemmel borult a nyakamba és halál cuki azóta is. De hogy milyen volt ezt szülőként megélni? Nos, mivel nem csak én voltam komoly elköteleződésben családilag a csoportban, így sokat beszélgettünk erről.

Zsolya, a digitális nomád anya női váltó

A portugál apuka például évi 3-4 hónapot tölt távol a munkája miatt, közel tíz éve már, és szépen, tudatosan beállt erre az életük. Minden úton-módon megpróbálja tartani a kapcsolatot a kisfiaival, ha odavan, mindig siet haza a szülinapokra, és amikor csak lehet, beszél velük. Még mi, Selinások is készítettünk kisfilmet a fiainak, így próbáltunk meg kicsit a kedvükbe járni, ha már ’lenyúltuk’ az apukájukat.

Német útitársnőm pedig 10 éve él kapcsolatban és házasságban, évi néhány hónapot ő is távol tölt a férjétől, aki nem nomád, és egy adott helyhez köti a munkája. Azt mondja, van annyira erős a kapcsolatuk, hogy megértsék és elfogadják egymás igényeit. Amikor lehet, együtt is utazgatnak egy-két hónapot, ha pedig elfogy a férje szabadsága, ő megy tovább.

Az amerikai fotós útitársam közel 7 éve úton van már.

Azt mondja, az édesanyja, aki egyedül nevelte fel őt és testvéreit, sosem korlátozta semmiben, hiszen tudta, hogy egy vándorlelket nem lehet lekötni. Időnként találkoznak valahol, amikor együtt töltenek néhány hetet, napot, és rendszeresen beszélnek telefonon vagy face time-on.

És persze nem gyerek, de mégis olyan volt a kolumbiai szervezőnk kutyája, Fito, aki hol az egyik gazdájánál van Costa Ricában, hol a másikkal járja a nagyvilágot.

Megannyi példát láttam arra nézve, miként és hogyan utaznak a digitális nomádok. Van, aki évek óta szólóban nyomja, van, aki már a gyerekeivel vándorol, és persze vannak azok, akik időnként, egy-egy projekt kedvéért elszakadnak otthonról.

Talán ez a legnehezebb oldala a nomádkodásnak: megismerkedsz emberekkel, megszereted őket, majd elköszönsz tőlük. Valakitől valahogy mindig búcsúzunk vagy távol vagyunk.

Mégis azt gondolom, így is lehet. Természetesen az a célom, hogy a szeretteimtől a lehető legkevesebbet legyek távol, és ha módunk van rá, együtt utazzunk, de már azt is tudom, hogy nem dől össze a világ, ha időnként adok egy kis énidőt magamnak és kiszakadok az itteni mókuskerékből. Elvégre pont ezért lettem digitális nomád anyuka.

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely