Mi van, ha egy egyedülálló nő olyat szeretne, amihez normál esetben két ember kell? Ha nem jön az igazi, de a vágy feltartózhatatlanul jön, hogy gyermeket szeretne? Az időből olyan könnyű kicsúszni! Olvasónk arról írt, hogy milyen tapasztalatokat szerzett úgy, hogy nyíltan vállalta: egyedülállóként vágyik gyermekre.
Talán felelőtlenség, legalábbis annak tűnhet. És kicsit kényszeredettnek, kapkodósnak, kétségbeesettnek. Meg olyan frankón megoldósnak, ahogy mi szoktuk intézni a dolgainkat. Magunkra: a harmincas, negyvenes egyedülálló nőkre gondolok, akik – sajnos – megszoktuk, hogy mindent egyedül menedzselünk magunk körül – magunknak. Hogy jó vagy rossz, miért alakult így, mit kellett volna másképp, mennyiben saját döntés és mennyiben kényszer az egyedülállóság, arra most nem térnék ki. Nem erről szeretnék beszélni, hanem arról, mi történik olyankor, ha az egyedülálló nő olyasmit szeretne, amihez minimum két ember kell. Nevezetesen gyereket.
Sokan vagyunk így, akik gyerek nélkül nem tudjuk elképzelni a jövőt, az életet. Két irányban kapkodhatunk ilyenkor, az utolsó előtti percben: az előző évek, évtizedek sikertelensége ellenére nagyon hirtelen párt találunk, akitől gyermeket remélhetünk, vagy úgy döntünk, megpróbáljuk egyedül. Vagyunk néhányan (nem is olyan kevesen), akik vettük a bátorságot és az utóbbi mellett döntöttünk.
Megosztom a tapasztalataimat, mert – tavaly év végén szinte meglepődve állapítottam meg magamban -, az összes „műfajt” kipróbáltam, ami ezen a téren lehetséges.
Örökbe
Még 2017-ben jelentkeztem örökbefogadó szülőnek, s mivel minden szempontnak, elvárásnak megfeleltem, pszichológiai és egyéb vizsgálat alapján alkalmasnak ítéltettem. Papírom van róla, hogy egy 0-3 hónapos korú baba örökbefogadó szülője lehetek.
Az ügyintéző támogatott és biztatott az eljárás során, de nem rejtette véka alá: egyedülállóként szinte nulla eséllyel indulok a hivatalos rendszerben.
A házaspárok mindig megelőzik az egyedülállókat, így hiába haladok előre a várakozók sorában (mintegy négy évig), mégsem fogok valódi esélyt kapni. Ugyanakkor meg kell mozgatni minden követ a nyílt örökbefogadás reményében – mondta –, különböző szervezetek vagy szakemberek segítségével, mert úgy talán sikerülhet.
Nagy örömömre minden statisztikát és hideg tényt megcáfoltam alig egy év múlva, mert tavaly húsvétkor szembejött egy lehetőség. Olyasmi, amiről csak álmodni lehet.
Olyan, amiről addig azt hittem, én is álmodom. A munkám révén kerültem kapcsolatba egy hatodik hónapban járó, alig tizennyolc éves lánnyal, akinek várandósságáról édesanyja is épp csak azokban a napokban értesült. A lány riadt volt, félszeg, nyomasztotta az addig titkolt állapota, a leendő nagymama pedig szinte még sokkos volt. A legjobbkor érkeztem. Kedves voltam és határozott, megoldást tudtam nyújtani szinte mindenre, ami őket ebben a szituációban – más-más okból – aggasztotta.
Át tudtam vállalni a vizsgálatok költségét, megszervezni az utazást, a kórházi befekvést, kerítettem volna szülészorvost, bábát, mindent, amit kell és egész egyszerűen rendet teremtettem volna a káoszban. Legalizáltam volna a történetet. Saját maguk és a világ előtt is. Az bizonyos volt ugyanis, hogy igen kevesen tudtak akkor a lány várandósságáról. Hiába járt már vélhetően a hatodik hónapban, a baba (ahogy az ilyenkor lenni szokott) igen pici volt, elbújt. Alig mert nagyobb lenni. Édesanyja hasa éppen csak gömbölyödött, de az addigi orvosi vizsgálatok szerint a magzat rendben fejlődött.
Szóba hoztam a leendő anyukának, tudjon róla: választhat házaspárt is. És akkor az ő babájának lenne apukája is. Nem úgy, mint neki. Hiszen milyen felkavaró, ha az ember kívülről nézi: egy egyedülálló szülő által felnevelt gyereklány szintén egyedülálló nőnek adná örökbe a gyermekét. Nem voltam sem szent, sem hős ezzel a mondattal, egyszerűen így éreztem helyesnek. Hálás volt érte. Mint egy idősebb testvérnek, vagy barátnőnek: azt hiszem hálás volt mindenért. Amikor előkerültek a lány csodálatosan aranyos, csecsemőkori fotói, meghatódtam. Szinte azonnal igent tudtam volna mondani. Mégsem lehetett egy ilyen komoly élethelyzetben hirtelen dönteni: hagytunk egymásnak időt, néhány napot átgondolni a történteket és kitalálni a folytatást.
Ők mellettem döntöttek. A lány nekem adta volna a babáját. Én nem döntöttem mellette. Számtalan okból arra jutottam, nem ez az én utam.
Pár napig csak belülre figyeltem, az érzéseimre, arra, mi tart vissza, miért tiltakozik a lelkem, de nyilvánvaló volt, nem tudom most ezt a babát választani. Nehéz volt szembesülnöm a saját érzéseimmel, a bensőmben kialakult zűrzavarral, de – épp a baba miatt – nem volt mire vesztegetni az időt.
Néhány hétig nem tudtam róluk, majd rövidesen kiderült, többet adtam nekik, mint amit bármelyikünk is sejtett kezdetben. Többet, mint hogy a gyermeke anyukája legyek. Pedig ennél kevés dolog van feljebb. A lányt magát tettem édesanyává. A családban a találkozásunk után ugyanis kinyíltak az ajtók, lekerült a súlyos bűn nagy terhe. Fel lehetett vállalni ezt az addig nyomasztó és kimondatlanul cipelt titkot, lehetett már róla beszélni. Néhány hét múlva az apa elismerte sajátjának a születendő babát, és az apai nagyszülőknél összeköltöztek a leendő szülők.
Nyár elején megszületett a kislány. Az elsők között, még a szülőszobából kaptam fotót róla. Azt írták hozzá: nagyon szeretünk.
Mesterséges
Nem fájt és nem voltam irigy. Nagyon örültem. Azért, mert tudtam, én is tovább megyek az utamon. Az egyik belső ok, amiért nem tudtam az örökbefogadás mellett dönteni az volt, hogy nem tudtam, nem tudok még lemondani a saját, vér szerinti gyerekről. Aki belőlem van, én várom őt, bennem növekszik. Főleg, ha eleve ketten indulunk neki a történetnek. Zsigerileg vágyom az anyaságra, átélni a gyermekvárás és a szülés misztériumát.
Így egy újabb racionális döntés következett: mesterséges eljárás.
Körüljártam a lehetőségeket, amelyek eléggé szűkösek: a törvény egyedülállóknak is engedélyezi a mesterséges megtermékenyítést anonim donorral, bizonyos feltételekhez kötötten és csakis fizetős alapon. A rendszerből tehát eleve kirotálódnak azok, akiknek erre nincs anyagi fedezetük, több százezer forintról beszélünk.
Az összes vizsgálat azt mutatta, a testem egy húszévesé: hormonok, pajzsmirigy, petefészek kapacitást mutató érték átlagon felüli. Ez mérhetetlen nagy biztonságot és megnyugvást adott, azt mutatta, van még haladékom, és talán az átlagnál nagyobb esélyem. Egy kisebb, szinte ambuláns műtéten ugyan át kellett esnem ahhoz, hogy minden ideális legyen, de nyár elejére készen álltam. Igaz „csak” az inszeminációra, tehát a természeteshez még egy kicsit közelebb álló eljárásra. Az én döntésem volt ezzel kezdeni, a lombikkal még nem barátkoztam meg.
Az inszemináció nem jár olyan komoly előkészítéssel, stimulálással, mint a lombik, de néhány injekciót nekem is be kellett adnom magamnak. Nem szerettem, de csináltam, fegyelmezetten, ahogy kell. Kiegyensúlyozottan, jókedvűen vettem részt az egész folyamatban, nem voltam zavarban sem, hogy egyedül üldögélek a klinikai váróban a párok között. Végül június huszadikán került sor a nagy eseményre. Kicsit kényelmetlenebb és kellemetlenebb volt, mint egy átlagos vizsgálat.
Az azt követő két hét pedig pokoli. Hiszen vártam az eredményre, de már ott csücsült a vállamon annak terhe is, hogy ha sikerül, akkor a világ elé kell állnom a történetemmel.
Csak két barátnőm tudta ugyanis addig, hogy belevágtam. Illetve rajtuk kívül még valaki, egy sorstárs, akinek ikrei születtek korábban ezzel a módszerrel. Rendkívül sokat számított nekem az ő példájuk, az, hogy általuk megtudtam: sokan vagyunk így. Akiknek egyszerűen muszáj volt ezen a módon belevágni – egyedülállóként, mesterséges eljárással, anonim donorral -, ha nem akarnak végképp lemondani a gyerekről.
Millió kérdést vet fel a kényes szituáció: családban, barátok között, ismeretségi és kollegiális körben: kinek mit lehet elmondani, felvállalható-e, érdemes-e kitárulkozni vagy kényelmesebb csúsztatni (hazudni)? Utána pedig, később, a nagy kérdés: mit mond az ember a gyermekének?
Ezeken aztán már nem töprengtem, mert negatív lett a teszt, nem sikerült. Egyúttal megjött a mindent elsöprő, mindent kétséget kizáró érzés: ezt így nem szeretném. Nem bántam meg, sőt, örülök, hogy nyitva áll ez a lehetőség (akár előttem is, továbbra is), de a lelkemben mégis az a válasz született, nem erre kell mennem.
Segítség
Amikor az ember ilyen élethelyzetben van, elég elhatározott, elszánt és már tényleg nem riad vissza semmitől, akkor azon kapja magát, hogy a lehetséges „jelölteken” is gondolkozik. Olyan férfiakon a környezetében, ismerősökön, akik segíthetnének.
Nem városi legenda, van ilyen: egy férfi egyszerűen segít egy nőnek, olyasmit ad, amire annak szüksége van. Szerintem kellő érettséggel, szeretettel, és világosan elrendezett viszonyokkal működőképes lehet.
Így tehát – semmit sem veszíthetek alapon –, alapos átgondolás után én is sor kerítettem néhány ilyen beszélgetésre. Volt olyan beszélgetőpartnerem, aki rettenetesen megijedt, zavarba jött a témától, és azóta sem, soha többet nem beszéltünk róla. Volt olyan, aki megtiszteltetésnek nevezte, de magánéleti okokból – érthetően – nemet mondott. Majd a nagy keresgélés közepette egy ismeretlent találtam, aki nem először segített már nőknek ebből az apropóból. Spermadonornak hívják: szimpatikus külsejű, értelmes, kedves és egyáltalán nem üzleti szándékkal segítő férfi az illető.
Többször találkoztunk, nem volt rossz érzésem vele kapcsolatban, talán csak azon gondolkodtam, hány féltestvére lehet az én feltételezett gyerekemnek a nagyvilágban. Az egyikük anyukájával ráadásul kedvesen össze is ismertetett az illető. Vele is jó volt megosztani a tapasztalatokat. A mesterséges eljárással összevetve azonban sok jobb volt látni élőben, személyesen az „apukajelöltet”. Nem egy dokumentum volt, hanem olyasmi, mint egy futó találkozás. Egy kaland.
A találkozásból megmarad a neve, a haja színe, a mosolya, ami talán ott lesz a gyerekben is, és fel tudom majd idézni.
Egy kalandból pedig bármikor foganhat gyermek, így fogtam fel. Októberben velem nem így történt, nem sikerült.
Végül
Ami azonban a legfurcsább, hogy nem taglózott le a hír. Sem a negatív tapasztalatok az év során. Utólag visszanézve önismereti út volt ez inkább. A végére teljességgel kikristályosodott, hogy nem csak gyermekre vágyom, hanem családra. Hagyományos vagy kicsit rendhagyó módon, de családra.
Egyedül nem megy nekem, azt hiszem. Belül még nem szűnt meg a remény, hogy sikerülhet valakivel.
Nem tudom, lesz-e heppiend. Valamennyi időm még biztos van. A korábbinál nagyobb nyitottságot, optimizmust érzek, kivéve természetesen azokat a napokat, amikor elfog a rettegés, mi van, ha…
Egy biztos: egyik próbálkozást sem bántam meg, és örülök, hogy mindegyik nyitva áll, mások előtt is.
Az időt, energiát, gondolkodást és a lelki munkát nem lehet megspórolni, de a tapasztalatok által határozottan közelebb kerültem magamhoz. És ez az út, ami egy másik ember felé vezethet.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
