Barion Pixel Skip to content

Depresszió forevör? – Út a gyermekáldás felé 1. rész

Nehéz örökséget kapott egy kismama: lelki problémákat cipelő család, pánikrohamok, majd sikertelen próbálkozások sora a gyermekáldásért. Olvasónk kellő iróniával, több részben írta meg, honnan indult és milyen volt neki az az  időszak, amiről másnak a „csodálatos”, „feledhetetlen” és „zavartalanul boldog” szavak jutnak eszébe. 

19 évesen volt először pánikrohamom, mikor a Helyszínelők nézése közben olyan rémisztő gondolataim támadtak, hogy az elcsépelt századik rész helyett inkább családirtásba kezdek.

Transzgenerációs hagyaték nálunk a gyenge idegzet, mondhatni nem ért teljesen váratlanul a pánikroham, de az effajta agresszív kényszergondolat még a mi kis diszfunkciós családunkban is ismeretlen fogalom volt.

Az adrenalin elöntötte a testemet, és úgy éreztem menekülnöm kell a gondolataim elől, olyan sebesen és hatékonyan, ahogy a családom is mindig menekült a problémák elől és sosem nézett velük szembe.

Habár én már gyerekként láttam, ahogy a nagypapámat késsel kergeti a nagymamám, láttam, ahogy a nagybácsimat sírva viszik el, mert még a halál torkában sem tud ellenállni az alkoholnak, és emiatt vért székel, mindezeken felül pedig az apám életében nem ölelt meg vagy adott puszit jószántából (csak ünnepnapokon, de csak akkor járt a hideg csók, ha szülinapom-napja van), ezek a féktelen agresszív gondolatok még nekem is túlzásnak tűntek.

Ügyeletre vitettem magam tehát, ahol megállapították, hogy „ez csupán hisztéria, menjek haza, aludjak tovább és szedjem össze magam”.

Pszichológusok, pszichiáterek ide! 

A rendkívül „szakszerű” diagnózis után úgy döntöttem, inkább szakembertől kérek segítséget. Sajnos azonban pszichológus, akihez mentem, folyton a boldogság kék bársonyos takarójába akart csomagolni, lágy zene kíséretében a jin-jang energiával töltögetett és a lábujjaimat próbálta elzsibbasztani. Sem a boldogság takarója nem ölelt át, sem a zene nem nyugtatott meg, de legalább tudtam, hogy milyen kellemetlen, amikor az embernek egy mesterséges, nem valós meghitt pillanatban vissza kell fognia a nevetését. A nevetési kényszer mondjuk hamar elszállt, amikor a számlát az orrom alá dugta. Ennyiért elmehettem volna a családdal az állatkertbe, vagy ehettem volna egy jót. Ennél többet ért volna.

Második próbálkozásként egy pszichiáterhez kerültem, aki jobban unta a munkáját, mint a parlamenti képviselők, de legalább nem aludt mikor hozzá beszéltem. Felírt annyi nyugtatót, amennyi egy lovat is kiütött volna, nemhogy egy 19 éves lányt.

Nem is csoda, hogy az utolsó gimnáziumi évemből nincs sok emlékem, a benzodiaziepin-származékok jótékony hatásának köszönhetően egyfajta álmos, lassuló világban éltem, az órák nagy részében pedig egyszerűen aludtam. A tanáraim eleinte tiltakoztak, fenyegettek, büntettek, de aztán láthatták, hogy az álom és a nyugtató erősebb náluk, rezignáltan vették hát tudomásul, hogy én az órákon csak testben vagyok jelen, képtelen vagyok legyőzni a fáradtságomat, akármilyen büntetést is helyeznek kilátásba.

Beláttam aztán, hogy ennyi idősen nem függhet életem és boldogságom a gyógyszerektől, így szakszerű segítséggel és párom támogatásával letettem az antidepresszánst és a nyugtatókat.

Öt év elteltével, 24 évesen aztán kiegyensúlyozottan, a mérgektől kitisztult testtel és idegzettel vágtunk a babaprojektbe.

A családi boldogtalanság-karma azonban árnyékként követett, és megpróbáltatások sora várt még ránk az első babánk megérkezéséig.

Endometriózis, PCOS – hogy lesz így gyerekünk?

Már a nászúton kaptunk inspirációt, a szállodával szembeni kisállatkereskedés kirakatában ugyanis egész nap üzekedtek a nyulak. Égi jel ez, útmutatás – gondoltam én –, hogy városnézés helyett mivel töltsük el inkább az időnket. Versenysportoló időszakunkban nem mozogtunk annyit, mint a házasságunkat követő évben, nem csoda hát, hogy minden hónapban reménykedve vártuk a havi vérzés elmaradását.

Sajnos azonban csalódnunk kellett.

A várakozás izgalmát felváltotta lassan a kétely, végül pedig a kétségbeesés. Eltelt egy év, és megbeszéltük, hogy orvoshoz fordulunk.

A diagnózisra nem kellett sokat várni: endometriózis, policisztás ovárium szindróma, autoimmun pajzsmirigy-alulműködés.

Orvosi utasításra elkezdtem a 160 grammos diétát, ami nem kis kihívás egy olyan embernek, aki korábban egy laza reggelen kilenc nutellás kenyeret evett meg, ebédre pedig lecsúszott egy 32-es pizza somlóival. Nemes cél lebegett azonban a szemünk előtt. Reggelire eltorzult arccal ettem hát a feketekenyeret és ropogtattam hozzá az uborkát, ebédre pedig a jó kis hagymás krumplit felváltotta a bulgur, a rántott húst a grillezett csirkemell. Minden szabályt betartottam, minden gyógyszert bevettem, nem csoda hát, hogy őszintén reménykedtem a pozitív eredményben. A reménykedést egy idő után azonban a görcsösség váltotta fel.

Emlékszem, amikor minden hónapban hőmérővel a számban a toaletten ülve terméketlenségem véres bizonyítékára csöppentek a könnyeim, és nem akartam tudomásul venni a tényt, hogy megint nem sikerült, megint vérzek.

Mivel az életmódváltás nem hozott eredményt, a férjemet is elküldték termékenységi vizsgálatra.

Az egyszerű ember azt hinné, a férfiúk ilyenkor kellemes környezetben, lágy zene kíséretében, sejtelmes megvilágítású szobában, soft pornót nézve vagy legalábbis férfi magazint lapozgatva könnyíthetnek magunkon és termelhetik ki a mintát. A magyar valóság azonban merőben más.

Gyanútlan férjecskémnek egy háziorvosi rendelő szomszédságában lévő mosdóban kellett alakítania, miközben a vékony falakon keresztül halhatta, ahogy Mari néni az akadozó székletéről és a fájdalmas idegzsábájáról panaszkodott a nagyérdemű doktor úrnak.

Innen is látszik, hogy mennyire akartuk az a gyermeket, mert a férjem így is teljesíteni tudott. Habár némely kisfickó egy kicsit lomha volt, nem ez volt az akadálya a gyermekáldásnak. Hanem én.

Nem volt más választás, bejelentkeztünk egy neves meddőségi centrumba, ahol megint csak egy sor vizsgálat várt rám, és nyárra már a hólyag érintettségű endometriózis műtétemet is beütemezték.

Már minden reményt elvesztettem, hogy inszemináció vagy lombik nélkül teherbe eshetek, amikor az egyik hónapban nem jött meg időben a vérzésem. Itt már annyira reményvesztett voltam, hogy őszintén nem hittem abban, hogy így is, mindenféle segítség nélkül teherbe estem.

A sors azonban kegyes volt hozzánk, és el sem hittem, amikor két csík jelent meg a teszten. A terhességi tesztet tettem napfénybe, lámpafény alá, forgattam jobbra-balra, néztem hunyorítva. Nem hittem el, hogy ez a csoda velem történik.

Elkezdtem ugrálni a lakásban, sikoltozva hívtam a nagynénémet, hogy sikerült: két csík, pozitív. Azt hittem, megpróbáltatásaim véget értek, innentől csak felfele visz az út. De sajnos megint tévednem kellett.

A cikk folytatását itt és itt olvashatjátok! 

Kiemelt kép: Freepik

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely