Minden váltás bátorsággal jár. De a legnagyobb váltás talán mégis az, amikor valaki felismeri, miben éli a mindennapjait. És az ünnepeket. Azokat a napokat, amelyek másoknak az örömről és a romantikus szerelemről szólnak.
A francba! Hogy kerültem ilyen helyzetbe? Hogy lehetek ilyen hülye? Most mit csináljak? Nem bírom már… Valentin napi reklám megy a tévében, szivecskék meg Raffaello, jóképű férfi ajándékot ad a csinos nőnek. De nyálas.
– Gyere, már! Hol kódorogsz? Éhes vagyok. Adj ennem!
– Jól van már, ott van a hűtőben.
– Egész nap dolgoztam, megérdemlem, hogy a feleségem elém rakja azt a rohadt vacsorát.
– Hagyjál már – sziszegi. El kéne húzni innen. De hova?
– Mit motyogsz?
– Semmit. Jövök már.
– Na, gyerünk, lelkesebben.
– Nem igaz, hogy nem vagy képes megmelegíteni magadnak. A gyerekeket fürdetem.
– Nem érdekel, csak nem fulladnak meg! Mit hisztériázol? Most velem törődj! Csak ennyi? Mit csináltál egész nap? Mindig csak a henyélés.
– Szálljál már le rólam!
– Vigyázz a szádra!
– Anya! Anya, gyere!
– Mennem kell.
– Anyátok bolond! Ennyivel nem úszod meg…
– Rohadj meg. (Magában.) Gyertek, mossunk fogat.
Talán elalszik a tévé előtt, és ma békén hagy, vagy elmegy még.
Végül is Valentin-napon jöttek össze. Olyan romantikus volt. Hogy elkápráztatta ez a komoly férfi, aki erős volt, határozott, egzisztenciát teremtett magának, és akart családot, gyereket!
Már évek óta nem találkozott ilyen pasival, egyik sem volt képes kapcsolódni, elköteleződni. És akkor jött Karesz. Hamar meg is kérte a kezét. Következő évben, Valentin-napon volt az esküvőjük. Az első évfordulón már megvolt Nórika, Karesz elfelejtette az évfordulót, de nem lehetett rá haragudni, annyit gürcölt a családért. Meg hát ő nem olyan ajándékozós. Szülinapra sem vesz semmit, meg karácsonyra se. Én nem tudok ilyen hülyeségekkel foglalkozni, vegyél magadnak, amit akarsz. Aztán a következő években már nem volt mit ünnepelni Valentin-napokon.
Basszus, miért nem vettem észre? Soha nem látott engem, csak magával volt elfoglalva. Azt szerette csak belőlem, amit tőlem kapott vagy elvehetett.
Micsoda fényes csapda, én meg szépen belesétáltam. El kéne menni. De hova? Négy éve, amikor először megütött, megpróbáltam. Anyám visszaküldött, nehogy a nyakán maradjak a kisgyerekkel. Zavarom a nyugodt életét, és beszéljük meg Karcsival, gondoljak a gyerekre, szüksége van apára, miből tartanád el magad, és mit szólnak a szomszédok. Pedig látta, hogy fel van repedve a szám. Engem is megütött egyszer az apád. Majd megnyugszik.
Aztán Karesz is igért fűt-fát, úgyhogy elhittem, nem mintha lett volna más választásom egy 2 hónapos gyerekkel. Egy ideig be is tartotta. Nem sokáig. Aztán jött a második. A szomszédok gratuláltak, hogy jaj, de jó, lesz tesója Nórikának. Egy fiú a kislány mellé? És olyan szép pár vagytok Károllyal! Haha. Tényleg annyira romantikus volt, amikor rám mászott, én meg rohadt fáradt voltam a kialvatlanságtól, még védekezni sem tudtam, a melleim fájtak a szoptatástól, nem bírtam elviselni, hogy hozzám ér. Túl hamar jött a második, nem is akartam. Főleg tőle. Azért mosolyogva bólogattam, hiszen egy kismama mindig boldog. Úgysem értenék.
Azt sem látják, amikor a nyakamnál fogva a falhoz szorít, mert nem találja a kulcsát.
Biztosan te raktad el, hülyegyerek. Mi? Válaszolj! Hol van? Üvölt a képembe. Nem tudom. Nem volt nálam. Mindig te rakod el! Nem érted, hogy ha elkések, ugrik a munka? Nézek ki az ablakon, miközben a nyakamat szorongatja. Valami ólmos bénultság van rajtam. Meg sem próbálok védekezni.
Emberek sétálnak az utcán. Elképzelem, hogy benéznek, meglátják ezt, és megmentenek. De nem. Nem jön senki. Soha nem jött senki. Nevetgélve mennek tovább a saját életükbe.
Nézz a szemembe, ha hozzád beszélek! Hallod? Lelök a földre. Eliszkolok négykézláb, átkutatom a szennyes ruháit, megtalálom az egyik nadrágzsebében. Itt van. Na, ugye, tudsz te, ha akarsz. Most mennem kell. Csak későn jövök. Halleluja! Mit mondtál? Semmit. Ne provokálj, te idióta! Szóval már nem is hiányzom neked? Szeretsz te egyáltalán? Most ezt komolyan kérdezed? Megmarkolja a hajam, és az arcomba köp. Szerencséd, hogy mennem kell.
Elmegy. Pár óra nyugalom. A francba, a francba! A rohadt életbe! Mit csináljak? Meg kellene várnom, amíg a gyerekek felnőnek, utána már le tudnék lépni. De az még 15 év. Annyit nem fogok kibírni. Danika mindjárt 3 éves. Elmegy óvodába, akkor talán dolgozhatnék. Mondjuk, ha beteg, nincs kire bízni. Kirúghatnak. A francba! Nem tudom, mit csináljak.
Egy másik Valentin napra is emlékezett. Hozzad már a táskámat! Összepakoltál? Miért nincs benne telefontöltő? Te is berakhatnád! Ne pofázzál, mert szájon baszlak! Igen? Gyere, üssél meg, ha ettől érzed férfinak magad! Dirrrr. A fal adta a másikat. Egy hétig nem mentem utcára, már anyámhoz se próbáltam. Úgyis csak azt mondta volna, hogy biztos megint visszabeszéltél (ezek szerint valamiért sokkal jobb, ha némán tűröm, hogy megaláznak és szétvernek), és hogy minek kellett a második gyerek. Úgysem értené.
Csikordul az autó kereke a kocsifeljárón. Gyorsan lekapcsolja a villanyt, mintha aludna. Kivágódik az ajtó, döngenek a léptek. Nem igaz, hogy ennyire nem érdekli, hogy a többiek alszanak. Szemét. Tudom, hogy nem alszol! Nem válaszol, visszatartja a lélegzetét is, hátha megússza. Nemsokára már hortyog. Huh! Szerencsére elég fáradt volt.
Már régóta tudom mit jelent: egy ágyban az ellenséggel.
De ha elmegyek, kell válóperes ügyvéd. Miből fizetem ki? Ez meg tuti kicsinál, ha szembe megyek vele. Elvenné a gyerekeket, neki van pénze jó ügyvédre. Hova kell egyáltalán menni? Azt sem tudom.
Ha kijutok innen élve, soha többé nem megyek férjhez.
Ezt még egyszer nem teheti meg velem senki, hozzám többet senki ne nyúljon!
Kattog a fáradt agy, de a jótékony álom lassan megkegyelmez. Rózsaszín szivecskék hullanak az égből, és elkezdek újra élni. Hirtelen messze kerül minden rossz, mintha soha nem lett volna. Nem érzem többé az örökös félelmet. Egy csomag Raffaelloval a kezemben ülök egy parkban, hajamat fújja a hideg szél, arcomat süti a nap, és nincs semmi, de semmi gondom.
A gyerekek fehér ruhában önfeledten hemperegnek a kókuszreszelékben. Nincs semmi, ami miatt összerezzennének. Csak mi vagyunk és a nyugalom, meg szivecskék, meg fehér golyók…
