Karvezetőből lett a Tapolcai-medence pékje: a Búzalelke sztori

A Káli-medence legjobb kenyerét süti. Egyszerűen beleszeretett a tájba és a kenyérsütésbe. Zenei karrierjét és a fővárosi életet adta fel azért, hogy együtt lélegezzen a kovásszal, amiben csodálatos kenyereinek titkát látja. 

Kovács Bea ének-zene, karvezetés szakon végzett. Bár dolgozott egy ideig zenetanárként és karvezetőként, mégsem így képzelte el hosszabb távon az életét. Váltott: barátai médiacégébe kerülve kulturális menedzserként dolgozott. A klasszikus menedzseri teendők mellett Kodály- és Bartók-vetélkedőket szervezett; jól érezte magát a fővárosi zenei életben. Aztán jött egy szerelem, és Bea nem akart ingázni a Balaton-felvidék és a főváros között. Akkor úgy döntött: vidékre költözik. Kisapátiba.

A kapcsolat ugyan véget ért, de Bea közben örök szerelembe esett a tájjal, a Káli-medencével. Egyik barátnője felajánlotta a segítségét, egy kis anyagi támogatást. Azt javasolta: járja végig Bea az El Caminót, az biztosan segít majd a magánéleti problémáin.

De Bea inkább azt kérte, hadd fordítsa a támogatást új vállalkozásra. Kenyeret akart sütni.

“Az volt a saját belső igényem, hogy találjak magamnak feladatot – és ezt találtam. Nem tudatos döntés volt. Integrálódni akartam. Azt akartam, hogy része legyek az itteni világnak, és megtaláljam a magam célját. Hogy hasznos legyek. Abban pedig hiszek, hogy az alkotás az emberi szellem lételeme“ – magyarázta Bea, hogy miért választotta a kenyérsütést a zarándoklat helyett.


Nem készített üzleti tervet, nem számolgatott, és nem rendelt piackutatást sem. Ösztönösen érezte azt, hogy alkotni akar valamit, ami abban segíti, hogy a kisapáti közösség tagja legyen és hasznossá váljon. Jobb ötlet eszébe sem juthatott volna, minthogy kenyeret süssön.

Bea azt mondta: jó érzés, hogy a két kezével hoz létre olyasmit, amire az embereknek szükségük van.

Aztán az élet hozta többit. Egy ismerőse épp bezárta a cukrászdáját, és eladta a berendezését. Így lett munkaasztala. Hónapról hónapra szerezte meg a gépeket, eszközöket. Mindig akadt valaki aki segített, talált például egy dagasztót elfekvőben, amit olcsón meg tudott vásárolni.

Tizenöt kenyeret sütött első alkalommal, és elvitte egy borkóstolóra. Sikere volt. Ekkor még otthon készültek a ropogós kenyerek. Aztán döntenie kellett. Maradni akart. Bérelt egy helyiséget Tapolcán, a kész kenyereket pedig a környékbeli piacokon adta el, főképp a káptalantóti Liliomkert piacon, ahol még ma is árul.

A pékek élete kemény. Amikor a vasárnapi piacra sütött, már szombat délután négykor nekiállt a tésztát dagasztani. Éjfélig sütött, majd aludt pár órát, hajnali háromkor újra felkelt sütni, reggel nyolckor bepakolt mindent az autóba, és ment a piacra. Ezt hetente háromszor kellett megcsinálnia. Fárasztó volt. Ám szépen lassan haladt előre, hamarosan már alkalmazottat is fel tudott venni és pár év múlva megnyitotta a saját pékségét Kisapátiban, a Búzalelkét.

Bea úgy tartja a pék női szakma, és nem is szívesen enged férfit a tészta közelébe.

“Mindig apránként léptem előre: kicsit befektettem, egyik hónapban a lapátot vettem meg, a másik hónapban a dagasztót. Ma azt gondolom a mai énemről, hogy azt, amit akkor csináltam, már nem tudnám végigcsinálni. De ez nyilván azért van, mert ma már máshol tartok. Iszonyúan kemény volt az eleje, a túlélésért küzdöttem” – mesél a kezdetekről.  Bea a szívét-lelkét beletette a Búzalelke felépítésébe. Évek alatt tanulta ki a kenyérsütés tudományát és lett a környék legismertebb pékje.

“Nem monotonitásként élem meg a munkát, hanem benne vagyok a folyamatban, és ettől lesz talán jó a kenyerem. Ha kenyeret akarsz sütni, akkor azt csak úgy lehet elkészíteni, ha teljesen benne vagy és ott vagy“ – árulja el az egyik titkát.

A másik titok: a kovász. A musttal készült kovászolt kenyér. És hát ne feledjük, az ország egyik leghíresebb borvidékén járunk, a Szent György-hegy lábánál. Így jött az ötlet, hogy rajnai rizling mustot tegyen a kovászba.

“Ez nem csak spirituális szöveg, hogy a kovász élő dolog. Hanem szakmai titok. Mindig minden azon dől el, hogy a kovász milyen állapotban kerül bele a kenyérbe. Hogy oda tudtunk-e figyelni arra, hogy a legjobb érettségi fokon, a legjobb arányban szaporodtak-e el benne a baktériumok és a gombák. Ott dől el minden. Figyelni kell a kovászt, együtt kell élni vele, törődni kell vele, mert a kovász a legnagyobb kincs.”

Nincs sok versenytársa a környéken. Naponta 150 kenyeret süt, akadnak egészen különlegesek is: az áfonyás, a diós-mazsolás, a magos-zabos, De készít hagyományos bagettet, kalácsot, brióst, vajas kiflit is.

“Kenyérforradalom is zajlik – mondja Bea. Szaporodnak a kis kézműves pékségek. És nagyon sokan próbálkoznak otthoni kenyérsütéssel is. Ezek összességében mind erősítik azt, hogy az emberek odafigyelnek a kenyérre.“

A vidék fejlődik, és húzza fel a kisvállalkozókat. Bea ma már csak a saját pékségében és a liliomkerti piacon árul. Több környékbeli étterem is tőle veszi a kenyeret, például a balatonfüredi Sparhelt, a szent györgy-hegyi Gilvesy Pincészet, a Laposa Birtok, a Bencze Pincészet és a PAP Wines. 

Fotók és video: Molnar Aniko Photography

Vélemény, hozzászólás?