Depresszió forevör? – 2. rész: A szülés

Nehéz örökséget kapott egy kismama: lelki problémákat cipelő család, pánikrohamok, majd sikertelen próbálkozások sora a gyermekáldásért. Az első részben a kezdetekről, a pánikbetegségéről és a teherbeesés nehézségeiről írta meg a kendőzetlen igazságot. Most pedig a támogatónak nem nevezhető szüléséről írt.

Az egyszerű ember azt gondolhatja, hogy szakkönyvek olvasásával, videók nézegetésével és már korábban szült anyukák tapasztalataival felvértezve nem lesz nagyobb kihívás a szülés, mint egy nagyon fájdalmas menstruációs görcs órákon át tartó végigszenvedése (az endometriózis miatt ebben már bőven van tapasztalatom), de itt legalább eredmény is van, egy gyönyörű baba, aki majd bearanyozza az elkövetkezendő hónapokat.

Így amikor január 15-én éjszaka rendszeressé váltak a fájások, nem estem kétségbe, mosolyogva szívtam és fújkodtam a levegőt, úgy ahogy a nagy könyvben meg van írva, meg ahogy én azt az amerikai filmekben láttam.

Bevitt hát az apósom a kórházba, ahol kikérdezték a korábbi vizsgálati eredményeket, majd egy kis szobában ctg-re kötöttek. Aztán ottfelejtettek három órára. Amilyen nyugodtan indult a vajúdás, olyan stresszes lett, miután az orvosok és nővérek pánikolva vért és aneszteziológust követelve rohangáltak, az egyik szülő nő ugyanis rengeteg vért vesztett. (Azóta is a fülemben cseng a szó: atóniás vérzés.)

Miután eltelt három óra és végighallgattam a sorstársam életéért folytatott küzdelmét, bejött egy nővér a csupa vér ruhájában és megkérdezte jól vagyok-e. Akkor már az összes vér kiszállt a fejemből és a magabiztosságom is elhagyott. Csak egy elhaló, suttogó „azt hiszem igen” hagyta el a számat.

Miután elmúlt a krízis és én kerültem sorra, kaptam egy szülőszobát, egy katonás nőgyógyásszal és egy mosolytalan szülésznővel. A lelki támogatást a folyton sápadó-szürkülő, gyakran friss levegőért kapkodó férjemtől remélhettem csak, aki kis híján elájult a vénaszúráskor. Azt hittem ennyi az egész, nem nagy dolog ez a fájás, menni fog ez, mint a palacsintasütés. Amíg nem kaptam egy jó nagy adag oxitocint. E szer használatának szükségességéről megoszlanak a vélemények, én mióta kaptam, kifejezetten az ellenzők csoportjába tartozom.

Férjem mindig becsülte a türelmemet, fájdalomtűrő képességemet és, hogy sosem beszélek csúnyán. Ezekben az órákban azon szembesülnie kellett a sötét oldalammal is. Lilára szorított csukló, állandó megrovás, hogy egyáltalán miért ejtett teherbe, és mit mosolyog, ebben semmi vicces nincs, és nem is igaz, hogy ez másnak ennyire fáj, ez csak nekem fáj így, itt gond van, érzem, epidurál kell, vagy valami ópiátszármazék. Sőt, már nem is vagyok a természetes szülés híve, kapják inkább ki gyorsan, majd begyógyul az a hasi seb, ne vesztegessük itt vajúdással az időt, biztos másnak is kell a szoba, lépjünk tovább.

Kiborulásomat mindenki egykedvűen fogadta, a szülésznő csak nagyot sóhajtott, a férjem szerint pedig nők millió estek már át ezen, ki fogom bírni én is.

Mivel akkor éjjel front volt, és le is esett az első hó, a két ügyeletes szülész-nőgyógyászra és szülésznőre nyolc vajúdó-szülő nő jutott. Jó, ha két-háromóránként rám néztek, akkor is csak faarccal nyugtázták erőfeszítéseimet, mire epidurált kaphattam volna, azt mondták: már késő, szülünk. Aminek éppen ideje volt, ugyanis már egy órája voltak tolófájásaim, csak senkinek sem volt ideje arra, hogy bejöjjön hozzám és végre világra hozhassam a kisbabámat. A ctg-t csak mi figyeltük, folyton lecsúszott, ezért mi tettük a helyére és mi ellenőriztük a szívhangot.

Végre sorra kerültem és eljött a kitolás, ahol szintén leszúrtak, hogy milyen bénán nyomok, szedjem össze magam. Végül nyolc tolással és egy jó kis haskönyökléssel kint volt a fiam, és mikor a szemébe néztem, rájöttem, hogy tényleg megérte a szenvedés. Ekkor megkérdezte a férjem, hogy mikor jöhet a következő. De aztán válasz helyett úgy néztem rá, hogy rögtön elhallgatott és ejtette is a témát.

A szülés és a vajúdás mind fizikailag mind érzelmileg kimerített, de a kisfiamnak nagyon örültem, boldogan pelenkáztam, babusgattam és szoptattam. Alig vártam, hogy végre hazamenjünk, és édeshármasban élhessük át az elsőn hónapok csodáját.

Természetesen utána olvastam a szülés utáni hangulatváltozásoknak, úgy éreztem mindent tudok, felkészültem a szoptatás nehézségeire, és a nemalvás sem jelenthet majd gondot, hiszen korábban az egyetemi vizsgaidőszakokban három óra alvással is kihúztam napokig.

Azonban a hirtelen rám nehezedő felelősségre, az állandó készenlétre, a rám váró kezdeti magányra, elszigeteltségre nem készített fel senki.

Kiemelt fotó: Storyblocks

Vélemény, hozzászólás?