Depresszió forevör? – 3. rész: Baby blues szülés után

Nehéz örökséget kapott egy kismama: lelki problémákat cipelő család, pánikrohamok, majd sikertelen próbálkozások sora a gyermekáldásért. Olvasónk több részben írta meg, honnan indult és milyen volt neki az az  időszak, amiről másnak a “csodálatos”, “feledhetetlen” és “zavartalanul boldog” szavak jutnak eszébe. Az első rész a kezdetekről, a pánikbetegségéről és a teherbeesés nehézségeiről, a második rész pedig a támogatónak nem nevezhető szülésről szólt. Azt pedig sejteni  lehet, hogy ezek után pontosan, akár a 6.20-as gyors, jött a szülés utáni depresszió.

A baby bluesról már korábban is hallottam és olvastam, így nem ijesztett meg a szülés utáni első két hétben a sok sírás és a tehetetlenség érzése.

Amikor a harmadik hétre sem változtak az érzéseim, kezdtem aggódni, hogy talán ez már valami más, hogy valami komolyabbal állok szemben. Tisztán emlékszem rá, hogy egy szál bugyiban, a kanapé mellett ülök a földön, a szoptatós melltartóm félrecsúszva, a mellemből folyik a tej, a szememből pedig potyognak a könnyek, és nem értem, hogy mi történik velem, miért nem tudok úgy örülni a gyermeknek, akiért annyit küzdöttem, és akiért úgy imádkoztam minden este.

Nézett rám a gyönyörű nagy barna szemeivel, fogtam az ujjacskáit, és az járt a fejemben, hogy nem vagyok neki elég jó.

A kisfiam többemberes baba volt, nagyon ragaszkodott hozzám. Rajtam aludt, igény szerint szopizott. Ha letettem a kiságyba, könnyesen sírt, és a hasa is sokat fájt. Akkor télen szmogriadó volt, öt hétig nem mehettünk ki a levegőre. Szürke és hideg volt az idő, a lakásunkkal szembeni gyárkémény szüntelenül ontotta a füstöt, én pedig a kis lakásunkban bezárva a picivel a régi szabadságom, és egy legalább háromórás összefüggő alvás után ábrándoztam.

Az ötödik héten elementáris erővel szakadt rám az elmúlt hetek kialvatlansága és bizonytalansága, a kezem elkezdett remegni, és képtelen voltam abbahagyni a sírást.

Könyörögtem a férjemnek, hogy kérjünk segítséget, mert a végkimerülés határán vagyok. A tejem kis híján elapadt, ami csak tovább rontott az állapotomon. Úgy éreztem, hogy ez a saját hibám, mert nem vagyok elég erős, lehet hogy még a kisfiamat sem tudom majd táplálni.

Szégyenletesnek és szánalmasnak éreztem, hogy nem birkózom meg egyedül az anyai feladataimmal, végtelen önostorozás volt minden perc. Az anyai szerep volt az, amire mindig is vágytam, és képtelen vagyok megfelelni az elvárásoknak.

Az elkövetkezendő hetek alatt lelkileg még mélyebb szakadékba zuhantam. A korábbi, tíz évvel ezelőtti kényszergondolatok újra előtörtek, csakhogy ezeknek a gondolatoknak most a kisfiam volt az áldozata. Először csak egyfajta háttérzajként voltak jelen, majd egyre erősödtek. Mi lenne ha kidobnám őt az ablakon, beletenném a mosógépbe és kimosnám a ruhákkal együtt, vagy amikor fürdetem, kihúznám a feje alól a kezemet. Egy átlagos embernek a ház az otthona, egy kényszeres kismamának minden, ami a házban van, eszköz, módszer, amellyel árthat újszülött kisbabájának.

Kerültem a főzést, és ha egyedül voltam otthon, egész nap járattam a mosógépet, mert akkor a biztonsági zár miatt nem lehet kinyitni. Minden nap öt-hat órát sétáltunk, mert úgy éreztem, ha nem vagyunk otthon, akkor biztonságban vagyunk, semmi rossz nem történhet a kisfiammal.

Mindig szerettem volna gyermeket, rá is három évet vártunk, nem kevés vizsgálat és szenvedés után született meg, nem értettem magam, miért velem történik, miért törnek rám ezek a szörnyű gondolatok.

Természetesen azonnal orvoshoz fordultam, aki szerint a szülés utáni kényszerbetegség nagyon gyakori jelenség, sokkal több nőt érint, mint a szülés utáni depresszió, de a betegséget kísérő szégyen és bűntudat miatt nagyon kevesen beszélnek róla, és még kevesebben kérnek segítséget.

Nekem is ott motoszkált a fejemben és szörnyű félelemmel töltött el, hogy mi van, ha elveszik tőlem a kisfiamat, és nem nevelhetem fel, ha orvoshoz fordulok a problémámmal. Ez ugye önmagában ellentmondás, hiszen innen is látszik, hogy szeretem a kisbabámat, és nem szeretném őt elveszteni.

A pszichiáter, akihez fordultam, nem írt fel gyógyszert. Azt mondta, hogy adjunk még egy hónapot, hátha sikerült helyre tennem magamban az anyasággal kapcsolatos érzéseimet. A hetek nem hoztak javulást, ezért úgy döntöttem, hogy pszichológushoz fordulok.

A hosszú és rendkívül fájdalmas pszichoterápia után rengeteg olyan okot tártunk fel, ami elbizonytalanított az anyai képességeimben, amitől úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó, hogy felneveljem őt, és hogy azt érzem, nem érdemlem meg ezt a boldogságot. A terápiának köszönhetően rendbe jöttem, így úgy gondoltam, jöhet a kistestvér.

Attól féltem, hogy ha várunk, a nőgyógyászati problémáim miatt talán sosem lesz újra lehetőségem szülni. Testvért mindenképpen szerettem volna, mélyen belém kódolt ösztön volt ez, ha baj volt, ha támaszra volt szükségem, csak a testvéremre számíthattam. A szüleimen, akik látszólag minden problémán könnyedén suhantak át, nem talált fogást az élet. Minden helyzettel megbirkóztak, sosem panaszkodtak és sírni sem láttam őket soha. Ők voltak a család védőbástyái, akik azonban leginkább a saját gyengeségeiket palástolták, és nem a gyermekeiket védték.

A testvéremmel csak silány utánzatnak éreztük magunkat – ha a szüleink hús-vér emberek voltak, mi csak gyenge hologramok, akiket könnyen kibillentenek a helyéről a nehézségek.

Lelki vívódásaimat, kétségeimet sosem értették igazán, távolt állt tőlük az elbizonytalanodás, a gyengeség, vitte őket előre a szívósságuk, a bennük rejlő kifogyhatatlan energia. Néha úgy éreztem: kívül állok a körön, két gép, két fáradhatatlan test, akik nevelnek, akik éjt-nappallá téve dolgoznak, akik sosem fáradtak, akiket semmi nem rendít meg.

És akik sosem értették meg igazán, hogy én más vagyok.

Ezért szerettem volna mindenképpen, hogy a kisfiamnak legyen támasza rajtunk kívül is. Őszintén hittem abban, hogy már készen állok, és második alkalommal már tudatosabban tudom kezelni a szülés utáni nehéz heteket.

Úgy éreztem erősebb lettem, és a második gyermekemmel már nem kell a hadak útját járnom. De az élet megint közbeszólt.

 

Vélemény, hozzászólás?