Válságban az életem 21 évesen – mit jelent a kapunyitási pánik?

Vajon mi az oka annak, hogy a legtöbb 20-25 éves fiatal stresszes, szorong, depressziós, vagy más mentális problémával küzd, amikor még sose volt ilyen kicsi a világ és annyi lehetőség áll előttük, mint még egyik generáció előtt sem? Manapság egyre több helyen hallható az a fogalom, hogy kapunyitási pánik, vagy más néven életkezdési krízis, amivel azokat a fiatalokat illetik, akik félnek a felnőtté válástól. Csikós Petra írása.

Gyerekként mindig felnőttek akarunk lenni. Irigykedve bámuljuk a szüleinket, egyéb ismerős felnőtteket, hogy milyen jó nekik, mert nekik aztán senki nem mondja meg, mit csináljanak. A maguk urai, a saját döntéseik szerint élnek.

Én, 21 évesen sokszor azt kívánom, hogy bárcsak valaki meghozná helyettem a nehéz döntéseket és levenné a vállamról a terhet. Hiszen mit ne mondjak, felnőtté válni, vállalni a felelősséget a saját döntéseinkért igenis nehéz. A Nagymamám mindig azt mondja, hogy ő bizony nem lenne most, 2019-ben fiatal.

Sokan a 40-50 évesek közül biztosan nem így tekintenek a helyzetünkre. Nem értik, hogy miért sírunk, panaszkodunk, amikor több ezer szakma, egyetemi képzés közül válogathatunk, és külföldre költözni, ott szerencsét próbálni se volt még sose ennyire egyszerű. Pedig pont ez tesz bizonytalanná engem is – ha ennyi sok lehetőségem van, a döntéseimmel biztos a megfelelőt utat választom?

Ugyanazt csinálni egy életen át

Tekintsük például a pályaválasztást. Szüleink, nagyszüleink azok lettek, aminek tanultak: könyvelők, mérnökök, tanárok. Sokszor 5-10-15-20 évet töltöttek el ugyanazon a munkahelyen. Specialisták váltak belőlük, akik 1-2 dolgohoz értettek, de ahhoz nagyon. Ebben a szellemben neveltek minket is, így kellett meghoznunk az első két komoly döntésünket 18 éves korunkig: milyen tagozatra menjünk középsikolában, majd melyik egyetem melyik szakán folytassuk esetleg a tanulást. Manapság, 18 évesen, még egyáltalán nem olyan érettek a gyerekek mint pár évvel, évtizeddel korábban, így 21-22 évesen ott állunk egy diplomával a kezünkben – ami erős szülői befolyással született –  és nem tudjuk hova tovább.

Ömlik ránk, hogy keressük a boldogságot, teljesedjünk ki a munkánkban, figyeljünk oda a testünkre, de ugyanakkor fogadjuk is el olyannak, amilyen, építsünk karriert, alapítsunk családot, lássunk világot, tanuljunk, legyen hobbink, sok barátunk és ismerősünk, ismerjük meg magunkat, tegyük jobbá a társadalmat, egyszóval legyünk tökéletesek és ne hibázzunk. Nem csoda, hogyha mindent akarunk, abból a végén nem lesz más, csak stressz, kiégés és csalódottság?

Mindenki tudja, hogy kell élni

2019-ben mindenki tudja, és előszeretettel meg is mondja, hogyan kell jól élni, aztán csak kapkodjuk a fejünket, hogy ezekből a tanácsokból  mit tartsunk be.

A sok lehetőség nem feltüzel minket, hanem elbátortalanít. Ezért lakik sok ismerősöm diplomásként még mindig a szüleinél és ezért kezdték meg többen a második  alapszakukat – mert felnőttnek lenni nem móka, az első pár hét munka után mindenki gyorsan rájön, hogy a pénzért keményen meg kell küzdeni és nem fognak pár hónap alatt közel félmilliós keresettel menedzserként dolgozni.

Arról nem is beszélve, hogy az egyetem rugalmas, szabad, bulizós évei után teljesen más az, mikor az ember bent ül az irodában reggel nyolctól este hatig, hétig, nyolcig.

Én azelőtt, hogy hallottam volna az életkezdési válságról, már éreztem, hogy az életem egy kisebb gödörbe jutott. Jövő júniusban végezni fogok az alapképzéssel, megszerzem a diplomám és egyelőre ötletem sincs, de még elképzelni se tudom, hogy mi lesz velem utána. Nem tudok dönteni, hogy elmenjek-e mesterképzésre és rááldozzam még 2 évem a tanulásra, vagy inkább dolgozzak és úgy szerezzek tapasztalatot. Melyik forgatókönyv esetén tekinthetnék vissza 2022-ben az elmúlt néhány évre úgy, hogy a helyes döntéseket hoztam, előrébb jutottam az életben és nem utolsó sorban közben boldog is voltam.

Fotók: Csikós Petra. 

Vélemény, hozzászólás?