Nyárutó zönge

Még csak most kezdődött a nyár, de hamarosan véget is ér, hétfőn becsöngetnek. Merát Anikó írása egyszerre melengeti és facsarja a szívet. Pont, mint egy nyári naplemente. 

A nyár zsibongása lassan halkulni kezd. Alig észrevehetően rövidülnek a nappalok. A kertben ülve egy pillanatra már megérint az ősz illata, ahogy a megnyúlt árnyak ráesnek a sárguló szőlőfürtökre, s időnként megborzongat a hűvös levegő.

Már ketyeg az idő. Már fogynak a napok. Emlékcsomagunk szakadásig feszül, benne táborok, nyaralás, strandolás, kirándulás, szülinapok, bicikli, kánikula, vihar, izzadás a vonaton a Balaton felé.

Most még belehúzhatunk, tömhetünk valamit az élmények tetejére, mielőtt bezárjuk. Még kihasználhatjuk a jó időt, strandolhatunk egyet gyorsan.

A polcon már sorakoznak a füzetek, festékek, tornazsákok. De még nem vesszük komolyan. Pedig már csak ténfergünk itthon. Fejünkben nyomás, tagjainkban fáradtság. Nincs erőnk még egyszer összepakolni a strandcuccot, és végigvezényelni egy vizes, zajos, hosszú, nehéz programot. Inkább alszunk délután, tévézünk, eszünk, pakolászunk. Most még nem sietünk sehová. Csak vagyunk. Senkinek nem hiányzik más. Elfáradtunk.

A nyár első napja elérhetetlen messzeségben fénylik, az a ragyogó nyári nap, amikor ujjongva indultunk a strandra teljes menetfelszerelésben szabadon. A tűzijáték fényei már ígérik az ősz nyugalmát. Vágyom a hétköznapok ritmusát, a hűvöset, a lombhullást, a behúzódást. Az örök körforgást. A változást.

Vélemény, hozzászólás?