Lélekmentő világutazás – A kezdetek

Vincze Nóra nem először meséli el nekünk történetét. Ő az a lány, aki hátizsákos utazóként Délkelet-Ázsiában kereste a boldogságot, amit végül itthon talált meg. Most induló hatrészes sorozatában az utazásával kapcsolatos legmélyebb titkaiba is bepillantást enged. A sorozat első részében arról is mesél, hogyan próbálta magát pozitív gondolkodásra nevelni magát, és jött rá, hogy ha mindeközben hazudik magának, semmi értelme az erőfeszítéseknek.

Kezdjük talán a legelején. Milyen volt az “előtte” állapot, azaz mi vitt arra, hogy az iroda-, a biztos anyagi háttér-, a jó munkahely stabilitásával járó kényelmét felrúgva, hátizsákos utazóként hónapokig járjam Dél-Kelet Ázsia különböző tájait.

A legelső lépés a felismerés volt, hogy valami változásra lenne szükségem. Ami lehet, hogy környezetváltozás, de az is lehet, hogy csak egy új nézőpont.

Amikor kezdünk beleolvadni a tömegbe

Repüljünk is vissza Budapestre. Éltem az irodai munkások rendes életét, és egyre nehezebben viseltem a tömeget. Még épp csak ébredeztem, amikor már szálltam is át a metrón a Batthyány téren, és nagyjából 80 ember özönlött felém az ellenkező irányból.  Félálomban lavírozni köztük, nem épp madárcsicsergéses, kellemes reggeli ébredés. Az állandó zaj és a légszennyezés pedig fizikailag is terhel minket, észrevétlenül.

Mikor beléptem az irodába, már stresszes voltam. Értem én, hogy munka és, ez Budapest, de ne higgyük normálisnak. Így élni a napokat nem elfogadható. Délután pedig jöhet a munka utáni csúcsban ugyanez.

Úgy éreztem magam ilyenkor, mint egy kibiztosított bomba, ami végiggurul az utcákon, arra várva, hogy robbanjon.

Nem volt ez véletlen: minden sarkon ott leselkedett egy lassan haladó, vagy egy út közepén csevegő ellenség. Ezt elkerülendő biciklivel jártam be a munkahelyre, habár valójában az a pálya még több szikra lehetőségét hordozta magában.

Menekülni valami elől

A fordulóponthoz akkor érkeztem, amikor fejvesztve menekültem haza a közlekedő tömeg elől, majd rájöttem, hogy igazából semmi dolgom sincs. Nem várt se mosatlan, nem siettem edzésre, megbeszélt találkozóra és semmilyen gyereket sem kellett elhoznom az oviból.

Ezen a ponton leraktam a járgányt, ami addig az életformámat jelentette (még biciklis nyakláncom is volt!). A lelkivilágom nyugalmát (azt a keveset) felemésztette a közlekedés, ráadásul folyamatos stresszforrást jelentett, amit nem tűrhettem tovább. Az akkori munkámat sem élveztem igazán – talán ezt nem kell bemutatni senkinek (sajnos).

Néhány magánéleti “specialitással” számolhattam még ebben az időszakban, amit olyan ügyesen kezeltem, hogy egy 3 éves depressziót is bebiztosítottam magamnak. Már a sokadik szakítós-kibékülős táncot jártuk az akkori párommal. Én minden alkalommal kisírtam magamat a barátnőknek, jól átbeszéltük, kielemeztük, megoldottuk és kikombináltunk rajta minden kombinálnivalót. Végül mindig visszatértem a páromhoz.

Az utolsónál azonban azt mondtam magamnak, hogy nincs már képem újra eladni az egészet a barátnőimnek. Szegények, annyit dolgoztak a vigasztalásomon és az elemzésen, hogy már nem akartam a béküléssel együtt minden következtetést újra kidobni a kukába. Ráadásul én is untam. Eldöntöttem, hogy most nem leszek szomorú. (Még gimis koromban egyszer elhatároztam, hogy szerelmes leszek valakibe és annyira szuggeráltam magam, hogy tényleg az lettem. Akkor menni fog ez is!).

Kifelé nem engedtem tehát a szomorúságból. Majd elillan vagy valahogy megsemmisül! Csak sajnos az anyagmegmaradás törvényére nem gondoltam. Ha nem engedjük ki, akkor az bizony bent marad. Elkezdett odabent rombolni, de olyan alattomosan, hogy nem tudtam mi a gond. Ez volt a legnehezebb. Ha nem tudom, az életem melyik területén van baj, csak azt érzem, hogy baj van, nem jó a bőrömben, boldogtalan vagyok, akkor az patthelyzet.

Hazugsággal nem megy

Akkoriban indítottam el a saját “pozitív gondolkodós” projektemet. Ez jól működik akkor, ha az ember minden helyzetben keresi a jót, és meg is találja. Akkor viszont nem segít, ha hazudunk magunknak. Próbáltam bemesélni magamnak, hogy egy olyan történés, ami ellen minden porcikám ellenkezik, az pozitív. Ma már tudom, meg kell engedjük magunknak, hogy azt gondoljuk,  valami nem tetszik, vagy, hogy rossz napunk legyen – persze, mértéktartással.

A sötétség is ugyanúgy hozzánk tartozik, a részünk. És, hiba lenne akármelyik részünket is megtagadni.

Ezt sajnos csak később tanultam meg. Szóval, akkoriban kitartóan próbáltam boldoggá válni vagy legalább annak látszani, csak sajnos – hiába minden erőltetett mosolygás és hahotázás  – nem ment. Ennek tetejébe jött a legjobb barátom azzal, hogy úgysincs az egésznek semmi értelme, és végleg padlóra kerültem.  Én próbálom itt kiélvezni a pillanatot, meg játszani ezt a boldogságos színjátékot a pozitívumok meglátásával, ő meg egy mondattal hülyét csinál belőlem. Persze, igaza volt. 

Akkor már úgy érzetem, főzni és takarítani is fölösleges, mivel úgyis éhes leszek, és a tárgyak is újra bekoszolódnak. A lakásból már hétvégén sem volt kedvem és lelki erőm kimozdulni. Én, a nagy napimádó bent kuksoltam a kis sötét lakásban és a takaró biztonságában vártam, hogy majd valami jobb jön…Aztán jött is. A következő részben arról is mesélek majd. 

Fotók: Vincze Nóra.

Vélemény, hozzászólás?