Akkor szülünk, amikor akarunk?

Azt mondják, amikor egy nőnek gyermeke születik, a szíve a testén kívül kezd el dobogni. Az igazság viszont az, hogy ez a bizonyos szív nem akkor dobban meg először, amikor ténylegesen világra jön egy gyermek. Még csak nem is akkor, amikor magzat szíve verni kezd. Sokkal, de sokkal előbb. Valahol a női lélek legmélyén, amikor formálódni kezd a vágy: anyává szeretnék válni. Él a vágy, de sokszor kegyetlen a valóság. Szerkesztőségi cikk az elveszített és évek óta nagyon várt gyermekekről.

Fogom a hasamon a bőrt, szúrok. Tíz nap alatt tizenötödjére. Már fel sem veszem, már nem remeg a kezem, már nem nézek a férjemre pánikolva, hogy mi van, ha én ezt képtelen vagyok magamba döfni, már nem olvasom el a használati utasítást négyszer előtte. Csak szúrok. Ez az utolsó, holnapután leszívják a petesejteket. Olyan 8-8-at mindkét petefészekből, egy bazinagy tűvel átszúrva előbb a hüvelyfalat, majd a petefészkeket. Ha szerencsém van, és elmúlik addigra a náthám és a hőemelkedésem, enyhe bódításban. 

42 éves vagyok, túl már egy váláson, és csupa olyan kapcsolaton, ahol egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy gyereket szeretnék. Pedig hány férfi megmondta, hogyan is kellene ezt csinálni! A nőgyógyász, aki közölte, hogy roncsszerv a petefészkem, de szerencsére még fiatal vagyok, majd ha gyereket akarok, jöjjek vissza, csinálnak. A háziorvos, aki 26 évesen figyelmeztetett, hogy a 25 lett volna az ideális időpont. A kollégám, aki szerint ha valaki nem szül, az tuti ballibsi leszbikus. Az endokrinológus, aki a fejét fogva mesélt azokról a felelőtlen nőkről, akik 35 felett gyereket vállalnak, kapjam össze magam, mert már nekem is közel van az az idő. A volt pasim, aki azt gondolta, hogy ha szülnék végre, akkor a csapnivaló kapcsolatunk megjavulna. Az exem, aki felajánlotta, hogy szívesen csinál gyereket (sosem kértem), az neki jól megy, hiszen van már neki öt. 

Igazából nem akartam gyereket. Így nem. Mindenáron nem. Egyedül nem. Én családot szerettem volna, csak nem volt kivel. Mire bekopogott az életembe a férfi, akivel viszont első perctől magától értetődő volt a közös jövő, már “kifutottam az időből”.

Legalábbis mindenhonnan ezt hallottam. És mellé még azt, hogy aki nem szül, nem jó magyar. Nem jó az semmire. Emlékszem, amikor Budaházy Edda felhívását látva hitetlenkedve vinnyogtunk a röhögéstől, utána egy jó darabig az volt az ágybahívó jelszó, hogy “hé, cica, nem akarsz harcolni a migráció ellen?”

Emlékszem, amikor Veres András püspök kifejtette, miért ördögtől való dolog a lombik. Akkor napokig mardostam magam. Még most sem vagyok biztos abban, hogy tényleg ez a jó út. De végül ezt az utat járjuk. Együtt. Ha lesz, örülünk. És a hátralévő életünket végig aggódjuk érte. Ha nem lesz, elfogadjuk.

Az azonban, hogy gyereket váll-alunk, a mi kettőnk döntése. Mert ez a mi váll-unk. Nem a kormányé, nem a társadalomé. Nekünk kell tudnunk, készen állunk-e, nekünk, hogy elég erősek vagyunk-e hozzá, bármilyen gyereket szán is nekünk a sors. Nekünk kell igent mondani egy teljesen új, ismeretlen hívásra.

Egy felelős és érett emberpárt nem befolyásol a gyerekvállalásban:

  • az, hogy mi a haza érdeke a kormány szerint
  • az, hogy mekkora autót vehet, milyen lakáshitelt kaphat, kell-e személyi jövedelmadót fizetnie ha már a kormány által megfelelőnek ítélt számú gyereket produkálta
  • az hogy legyen, aki fizesse a nyugdíjunkat.

Ami befolyásol:

  • a gyerekkorban és későbbiekben megélt traumák és azok feldolgozása
  • a minták, amiket láttunk
  • a saját egészségi állapotunk, az egészségügy, az orvosok hozzáállása
  • az anyagi helyzetünk 
  • a mentális erőnk
  • az, hogy megtaláltuk-e már azt, akivel készek vagyunk együtt gyereket vállalni, elfogadni a majdani gyerekünket bármilyen is, és felnevelni legjobb tudásunk szerint
  • az egymás iránti szeretetünk.

Ma Magyarországon 300 ezer pár küzd a meddőséggel.

Ők azok, akik elmennek orvoshoz és vállalják a küzdelmüket. A számok alapján gyakorlatilag mindenkinek él a környezetében olyan rokon, barát vagy ismerős, aki évek óta küzd azért, hogy gyermeke lehessen. Csendben. Fejlehajtva. Mert a meddőség szégyen. Nem illik beszélni róla. A párok pedig sokszor a nagycsalád előtt is titkolva járnak orvostól orvosig. Kúrákat csinálnak végig, aztán várnak. Sokan pedig csak évekkel később jutnak el egy meddőségi centrumba.

A WHO globális adatai szerint a párkapcsolatban élő nők több mint 10 százalékának öt év alatt sem sikerül teherbe esnie. Ha két évre csökkentjük a próbálkozási időt, akkor már a párok 25 százalék érintett. 

Hazánkban 100 élve születésre 18-20 vetélés jut, a terhességek 15-20 százaléka végződik így az első 12 hétben, és évente nagyjából 500 csecsemő hal meg később, a szülés körüli időszakban. De erről sem “illik” beszélni.

Bár az utóbbi napokban sokat emlegetik az abortuszok magas számát, a KSH 2016-os adatai szerint a 90-es évek óta kevesebb mint felére (30,4 ezer) esett a művi terhességmegszakítások száma. Nem az abortuszok száma felelős a nem megfelelőnek tartott születésszámért.

Az önzőnek nevezett nők és férfiak (!) történetei a legritkább esetben feketék vagy fehérek. 

Vélemény, hozzászólás?