Vendégbabák – akiket hiába akarunk, nem születnek meg

Sokunk életútja olyan gyermekvállalással kapcsolatos traumákkal terhelt, amilyenekre senki sem vágyik. Csak épp beszélni nem tudunk róla, mert a gyermektelenség és annak okai még ma is a legerősebb tabuk közé tartoznak. Inkább hallgatunk, titkolózunk és elrejtjük a fájdalmunkat, egyedül megpróbálva feldolgozni a gyászt és önvádat, amit a meg nem született gyermekeink elvesztése miatt érzünk. Szerkesztőségi cikk a vetélések utáni életről. 

Pedig nem vagyunk egyedül. Sőt. Sokkal többen cipelünk hasonló terhet, mint gondolnánk.

Hazánkban 100 élve születésre 18-20 vetélés jut, a terhességek 15-20 százaléka végződik így az első 12 hétben, és évente nagyjából 500 csecsemő hal meg később, a szülés körüli időszakban.

Erről mégis hallgatunk. Azt tanultuk, hogy nem illik róla beszélni, hogy erősnek kell lennünk, mert ez a nők sorsa. De vajon milyen sors az, amiben ennyire magunkra maradunk?

Tudja már? – kérdi az asszisztens, miközben a torkomig nyomja az ultrahang készüléket. Nem néz rám, ahogy az orvos sem. Annak fontos telefonja van épp. Amúgy sem vagyok az ő betegük. Csak meg kell nézniük a kaparás előtt, ez a protokoll. Tudom egyébként. Előző este a saját orvosom rutinos részvéttel a hangjában közölte a hírt: nem ver a szíve. Talán nem is vert soha. Fiatal vagyok, lehet még másik.

Nagyanyáink nem tudták meg ilyen hamar, éppen ezért nem is fájt nekik a vetélés. Ma már, túl több elveszített gyermeken, biztosan tudom, hogy téved. Ugyanakkor azt is, hogy igazából nem számít. Semmi sem adja vissza őket. 

Nem vagyok még harminc sem. Nyár vége van, augusztus 20. Még nem szültem soha, így a beavatkozás előtt tágítani kell a méhszájamat. Az orvos megnyugtat, nem fog fájni. Rettenetesen fáj. Nem lelkileg – ahogy utána sokan, köztük nők is, győzködnek. Fizikailag. A kórteremig alig bírok visszamenni. Egy kedves cigánylány fekszik mellettem. Jó pár hete bent van már. Tudja, hogy milyen éjszakám lesz. Azt mondja, csak egy-két lánnyal találkozott, aki megúszta a fájdalmat, nagy részük egész éjjel szenvedett vagy hányt. A fájdalomküszöböm elég magas, reggelre mégis úgy érzem, meghalni is könnyebb lenne. Mindeközben persze szégyellem és vádolom magam. És már akkor tudom, a kérdéseimre soha nem kapok majd választ. 

A nők többsége már kislányként álmodozik az anyaságról. Ősidőktől való ösztön húz a babák felé már azelőtt, hogy termékennyé válnánk. Csak épp azt nem tudjuk, hogy működik a dolog. Ahogy a halált, úgy a születést is a kórházak falai közé zártuk, így az első valódi élményét mindenki élesben nyeri.

Nincsenek a női közösségek tagjaitól tanult feldolgozási-, és túlélési stratégiáink, mert nincsenek már igazi női közösségek sem, amelyekben a tapasztalat és tudás átadása folyamatos lenne. 

Így én is ott álltam üresen, a gyermekem elvesztése után, és senki sem tudott segíteni. A világ szürkévé és megfoghatatlanná vált, kívülálló lettem. Anya voltam, mert ezt akkor már senki nem vehette el, gyermek nélkül. Mintha egy tranzit zónában üldögéltem volna: se előre, se hátra nem volt út. Csak vártam és gyászoltam. Mélyen és igazából, még akkor is, ha sokan képtelenek voltak elfogadni ezt. 

Amíg meg nem történt velem, biztos voltam benne, hogy nekem simán megy majd. Hiszen a családomban – úgy tűnt – nem nagyon volt probléma. Azóta tudom, hogy ez nem igaz. Az én gyászom évtizedes sebeket szakított fel a környezetemben is. Kiderült, sokkal többen hordoznak gyermekvállalással kapcsolatos traumát, mint hittem. Többen, mint ahányan nem. Csak nem beszélnek róla, mert nem közügy, hanem a legbensőbb magánügyek egyike. Van, aki szégyelli, van, akinek végül sikerült, ahogy nekem is, van, aki soha fel sem dolgozta, és olyan is, aki úgy tudott továbblépni, hogy törölte az emléket.

Bárhogy is legyen, közös bennünk, hogy gyereket vártunk, gyereket akartunk, de a felhőtlen öröm helyett azt tanultuk meg, hogy élet és halál sehol sincs közelebb egymáshoz, mint a tulajdon testünkben. 

Innen nehéz felállni. Már soha sem leszek képes úgy gyereket várni, hogy nem félek attól, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem. És már elhinni sem leszek képes soha, hogy bármennyi lehet, csak akarnom kell. Mert hiába akarom, ha a természet az úr. Nem lesz négy gyerekem, valószínűleg három sem. Talán kettő, de ebben sem vagyok már biztos. Nem tudom, hány kudarc fér még bele, de azt igen, hogy én fogok dönteni arról, hogy készen állok-e rá újra. 

Az, hogy valakinek nincs gyereke, vagy “csak” egy van, jelentheti azt is, hogy így akarta (aminek a felvállalása szintén tiszteletet érdemel). De a saját esetemből megtanultam: az, hogy nem ismerjük mások történetét, még nem jelenti azt, hogy nincs is nekik. Sőt. 

Kiemelt kép: www.freepik.com (Photo created by Jcomp.)

Vélemény, hozzászólás?