Al Ghaoui Hesna két éve hagyta ott végleg a közmédiát, de nem ez volt ez első ugrása az ismeretlenbe. Ahogy korábban, most sem bánta meg. Bár voltak nehéz napjai, befektetésként gondol a karrierváltás időszakára, hiszen rengeteget tanult közben magáról. Félj bátran című könyvét nemrégiben Hollandiában és Belgiumban is kiadták, írt egy mesekönyvet és második kislánya születésével családja is négytagúvá bővült. Most újra ugrana, csak még nem tudja merre.
– Két éve, 2017-ben hagytad ott a közmédiát. Egy ilyen váltás sosem könnyű. Mennyire voltál akkor magabiztos azt illetően, hogy jól döntöttél, és valami jobb következik?
– Nem voltam már teljesen tapasztalatlan a nagy váltásokat illetően, hiszen 2010-ben egyszer már ugrottam egyet a semmibe. Akkor a híradótól álltam fel, mert azt szerették volna, hogy külpolitikai tudósítások helyett belpolitikai anyagokat készítsek. Én viszont nem akartam olyasmibe fogni, amihez nincs elég háttértudásom, és amiben nem érzem magam komfortosan, és nem tetszett a nyomásgyakorlás sem. Nem volt egyszerű helyzet, de legbelül biztos voltam a döntésemben, mert az, hogy tudtam, milyen kompromisszumra nem vagyok hajlandó, hatalmasabb hajtóerő volt az ismeretlentől való félelemnél. Ez egy ördögi kör: ha belemegyünk valamibe, amit nem érzünk magunkénak, akkor egyben a bátorságunk és az önbizalmunk is fogyni kezd, melyekre nagy szükségünk lenne ahhoz, hogy valami újba vágjunk.
Akkoriban az elsők között voltam, akik felmondtak a Híradóban, és sokan nem értették, hogy mertem ezt meglépni anélkül, hogy lett volna tervem. De ha az ember képes kilépni abból, amiben nem hisz, vagy kiállni amellett, amiben hisz, az sokkal nagyobb erőt tud adni egy nagy váltáshoz, mint fordítva.
Úgy mondtam fel, hogy a televíziótól is el akartam jönni, de az akkori vezetőség marasztalt, és felajánlották, hogy dolgozzak a dokumentumfilm szerkesztőségnél. Ide még nem szivárgott be akkor a politika, ezért ezt jó kihívásnak láttam, és két film leforgatása után, egy év elteltével előálltam a Bábel című sorozatom ötletével.
A dokumentumfilm szerkesztőségnél töltött, a korábbiaknál jóval nyugisabb év minden értelemben jót tett, például abban is segített, hogy az erőforrásaimat ismét összegyűjtsem. Akkor már sok éve híradóztam, és a kiégés határán álltam. Abban az évben át tudtam gondolni, hogy mit szeretnék, hogyan folytatnám a tévés pályafutásomat, sőt, hogy akarok-e egyáltalán még tévézni. Az én életemben három olyan fordulópont is volt, amikor majdnem abbahagytam a tévézést. A híradózásban eleve nagyon könnyű kiégni, a háborús terepről való közvetítés pedig különösen erősen traumatizál. Én nem ápoltam kellőképpen a lelkemet és a pszichémet ahhoz, hogy ez ne viseljen meg. Így tényleg felmerült bennem, hogy abbahagyom. Többnyire a művészet terápiás hatása segített át a nehézségeken, a rajzolás és festés húzott ki a gödörből.
Amikor végül teljesen otthagytam az MTV-t, akkor éreztem, hogy valószínűleg vagy évekig, vagy soha nem is fogok már tévézni. Addigra annyit változott a média helyzete itthon, hogy tudomásul kellett vennem, hogy ez a döntés ezzel jár. De már megint annyira nem éreztem magaménak az egészet, hogy – ismét sok ismerős értetlenkedése ellenére – számomra nem volt kérdés, hogy lépnem kell. Arra jutottam, hogy valami újban próbálom ki magam. Akkor már formálódott a fejemben egy újabb könyv megírásának a gondolata. Úgy éreztem, hogy készen állok rá, hogy belevessem magam ebbe a munkába. És hamarosan egy teljesen új világ kapui tárultak ki előttem.
– Ekkor már anyaként váltottál. Mérlegeltél-e másként, dilemmáztál-e többet azért, mert már egy gyermekért is felelős voltál?
– A létfenntartás és a megélhetés kérdése anyaként nyilván sokkal erősebb szempont, de közben azzal is tisztában kell lenni, hogy a gyerek is megissza a levét, ha olyat csinálunk, amivel nem tudunk azonosulni.
Ha nem vagy jól a bőrödben, az kihat az egész családra. Nyilván elbizonytalanított, hogy nem tudtam, miből fogunk élni, de már vállalhatatlannak éreztem a helyzetet. Fontosabb volt, hogy nyugodtan tudjak tükörbe nézni, és hogy a kislányom egész embert, ne egy lélekben máshol járó anyát kapjon.
A kilépésem után egy anyagilag nagyon nehéz év következett, mégis befektetésként gondolok erre a tapasztalatra. A könyv írása közben nem feltétlenül volt stabil jövedelmem, de az, hogy elkészült és megjelent a Félj bátran, nagyon sok pozitívumot hozott.
– Időközben elbizonytalanodtál néha?
– Előfordult, hogy elbizonytalanodtam, de szerintem magára az alkotói folyamatra is jellemző, hogy az ember néha rákérdez, van-e egyáltalán értelme annak, amit csinál. Felmerült bennem a kérdés, hogy mi lesz, ha másfél évet feláldozok erre az életemből, és a kutyát sem érdekli majd a könyv. De azért a férjemnek, szüleimnek, nagynénéimnek, nagybátyáimnak és a barátaimnak köszönhetően, hál’ Istennek nagyon erős háttérországom van. Ők és a kiadó munkatársai átsegítettek minden kétségen. A bátorításuk nagyon sokat jelentett. Az egy nagyon érdekes helyzet, amikor valaki ilyen sok időt és energiát fektet valamibe, miközben nem tudhatja, hogy mi lesz a vége. Furcsa lenne, ha egyszer sem bizonytalanodtam volna el.
– Az, hogy a könyv írása közben megismerted a félelem pszichológiáját, fiziológiáját, szintén segített átvészelni ezt az időszakot?
– Igen, ráadásul közben nagyon sokat tanultam magamról. És, bármennyire negatívak voltak, a Magyarországon éppen zajló társadalmi folyamatok is nagyon sok muníciót nyújtottak a könyvhöz.
– Nemrégiben Holli, a hős címmel egy mesekönyvet is kiadtál a témában, és nyár elején Hollandiában, valamint Belgiumban is bemutatták a Félj, bátrant. Milyen élmény volt a külföldi bemutató?
– Elképesztő érzés volt először holland példányt fogni a kezemben, és ott dedikálni angolul. Bizarr és egyben jó élmény volt eldönteni például, hogy hogy írjam alá a könyvet, vagy épp megkapni az első külföldi rajongói levelet. Először nyilatkozni külföldön, vagy részt venni egy stúdiófotózáson, teljesen új dimenziót jelentett. Furcsa volt nemzetközi léptékben megélni az itthon már ismert a dolgokat. Én például eléggé kontrollmániás vagyok, ami abban is megmutatkozik, hogy itthon minden velem készült interjút átnézek, és a legapróbb pontatlanságokat is kijavítom. Eleinte nehezen viseltem, hogy mivel nem beszélek hollandul, erre most nem volt lehetőségem. De azt hiszem, épp azért dobta ezt az élet, hogy gyakoroljam kicsit az elengedést.
A mesekönyvbe azért fogtam bele, mert a kiadó ösztönzött, hogy folytassam, de akkor azt éreztem, hogy egyelőre nincs bennem a kellő muníció egy újabb, hasonló könyvbe belekezdeni. Az viszont megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne valahogyan a gyerekeknek is mesélni a témáról. Persze ekkor is felmerült bennem a kétség, hogy vajon van-e létjogosultság a dolognak. Meg tudom szólítani a gyerekeket? Tudok hozzájuk olyan nyelven szólni, ami értékes és izgalmas is egyben? Mi lenne, ha én is rajzolnám a könyvet? Ezt a kérdést például sokáig nem is mertem feltenni a kiadónak, mert nem szerettem volna, hogy azt higgyék, valami polihisztornak gondolom magam. De aztán csak csináltam néhány skiccet és rajzot, majd előálltam az ötlettel, és szerencsére nagyon pozitívan fogadták.
Akkor már várandós voltam a második kislányommal, úgyhogy nagyon szorított az idő. Két hónap alatt kellett megrajzolnom a teljes mesekönyvet, de annyira doppingolt az, hogy megint új dologba fogtam, hogy valami isteni csodának köszönhetően a szülés előtt elkészült a szöveg és a rajzok is. Persze, rettegtem a fogadtatástól. De annyira jó visszajelzéseket kaptam arról, hogy a könyv hogyan segített gyereknek mindenféle félelem feldolgozásában, és Bajzáth Mária mesepedagógus is olyan jó ajánlót írt, hogy végül megnyugodtam.
– Azóta tehát négy fős családdá gyarapodtatok, megszületett a második kislányod is. Hogy vagy most, hogyan tovább?
– Úgy érzem, újra egy szakadék szélén állok, és nem tudom, hogy merre ugorjak. Most megint valami olyasmibe vágnék bele, amit nem csináltam még, és ezt nagyon élvezem. Több lehetőség áll előttem, de még nem tudom biztosan, melyik lesz az utam. És egy kicsit hezitálok is, hogy mennyit vállaljak, mert bár eredtileg úgy terveztem, hogy amikor a kislányom egyéves lesz, visszatérek, most mégis úgy érzem, várnék még kicsit és inkább fokozatosan kezdenék újra dolgozni.
Az a baj, hogy az én szakmám, a külpolitikai televíziós újságírás Magyarországon már gyakorlatilag teljesen elenyészett, de maga a média is óriási átalakuláson ment át az utóbbi években, és nemcsak politikai, hanem technológiai értelemben is.
A klasszikus műsorok lassan megszűnnek, a fő hangsúlyok pedig áttevődnek a közösségi média felületeire, amit egyelőre még nagyon kevesen használnak jól. Folyamatos tanulásban vagyunk, ami nem baj, de nagyon más helyzet ez, mint a szüleink világa volt, akik megtanultak egy szakmát és aztán egy életen át azt űzték, abban lépkedtek előre. Az én esetemben már nem létezik karriermodell, de – annak ellenére, hogy akadnak komoly kihívásokkal teli időszakok – megpróbálom ennek a jó oldalát nézni.
Most úgy gondolom, szívesen visszatérnék a kérdező szerepébe, mert nagyon sok fantasztikus emberrel ismerkedtem meg a könyv írása kapcsán, akiket szeretnék bemutatni, és akiknek a tudását szeretném másoknak is átadni. Most ennek keresem a megfelelő módját és felületét, és közben azon is gondolkodom, hogy milyen műfajt és eszközt lehetne még ehhez felhasználni.
De közben azt sem tartom kizártnak, hogy a könyv vonal is folytatódik. Van egy terület, ami kifejezetten érdekel, amibe szeretném beleásni magam: a poszttraumás növekedés területe. Megint azt próbálom megtalálni, hogy mi az a pozitív üzenet egy-egy trauma után, amit erőforrássá tudunk alakítani.
Kevesen tudják, hogy egy trauma elszenvedése után az ember képes a fájdalmából úgy profitálni, hogy az számára új életminőséget hozzon. Természetesen azután, hogy átment a trauma feldolgozás ilyenkor szokásos lépcsőin.
Míg egyesek megtörnek egy trauma terhe alatt, fantasztikusnak tartom, hogy vannak emberek, akik képesek boldogabbá, elégedettebbé válni egy-egy megrázkódtatás után. És azt szeretném tanulmányozni, hogy milyen feltételek esetén válik valaki képessé erre.
– Szokás mondani, hogy két gyerek nem dupla feladat. Te mit gondolsz, milyen az élet két gyerekkel?
– Valóban nem dupla feladat, előfordul, hogy inkább négyszeres, de az is, hogy „csak” másfélszer annyi, mint egy gyerekkel! Ha elmegyünk együtt valahova, például egy étterembe, akkor a végén mindig egymásra nézünk a férjemmel, és szavak nélkül is megállapítjuk, hogy a következő másfél évben ezt inkább kihagyjuk. De a repülőn is mi voltunk az a pár, akiktől mindig rettegtünk, hogy nehogy melléjük ültessenek. Tudod, azok, akik mellett az út végére már mindenki a Baby sharkot fújja! De ezeket inkább humorral kell felfogni. Hiszen a legjobb dolog az életünkben az, hogy ők vannak. Nem lehet leírni, milyen jó látni őket, ahogy nevettetik egymást, vagy milyen megható rájuk nézni, amikor egymás mellett alszanak. Persze, néha nagyon nehéz, de ezekben a pillanatokban érzi az ember, hogy tényleg megéri.
Fotók: Al Ghaoui Hesna.
