Depresszió, öngyilkossági kísérlet, magány – csak néhány dolog, amiről Bihari Viktória mesél a 9. Terézanyu-pályázatra beküldött írásában. Ám nem áll meg itt: arról is őszintén vall, hogy hogyan találta meg a kiutat a gödörből és hogyan jött rá, hogy élni azért mégiscsak érdemes. Nem véletlenül lett ő a Női váltó különdíjasa.
Koraszülött voltam, 2500 grammal jöttem a világra, 3 héttel korábban, mint kellett volna.
Anyám tehetetlenül nézte, ahogy az inkubátorban fekszem, mint egy kis béka, akiből mindenféle csövek lógnak ki.
A doki nem jósolt kecsegtető jövőt, félő volt, hogy majd nem tudok rendesen járni. Persze ezt csak később mondta el anyámnak, mikor már úgy szaladtam, mint Forrest Gump, a merevítők nélkül.
A szüleim két és fél éves koromban váltak el. Apám belezúgott a “szőkébe”, én pedig anyámmal és apám rokonságával maradtam.
Úgy emlékszem, hogy 14 éves koromig teljesen boldog voltam.
Nagyjából a középiskola beköszöntével lettem depressziós.
16 évesen már túl voltam az első öngyilkossági kísérletemen, titokban felvittem a szobámba egy üveg Martinit, meg szőlőlevet – borzasztó kombó, soha ne próbáld ki! – és bevettem egy rakás gyógyszert.
Anyámék kórházba vittek, ahol egy székhez szíjaztak, és kimosták a gyomrom, majd bekísértek a zárt osztályra.
A suliban minden félévkor és év végén megbuktam. Végigbőgtem a nyarakat, halomra oldottam meg a matek példákat, szorongtam, szenvedtem és halni vágytam.
Csöveztem a Keletiben, szívtam ragasztót, vagdostam felfele a csuklómat törött üvegekkel, szöktem el otthonról, néha ellopkodtam Nagyapám zsilettpengéit is, hogy tudjak mivel falcolni – mondjuk a fásliját is elloptam, de arról asszem tudott.
24 évesen pánikbeteg lettem.
3 hónapot töltöttem intézményben, 10 évig szedtem gyógyszert.
Rémálmok gyötörtek, démonok mászkáltak bennem, felszedtem 30 kilót, asztmás lettem, egész nap zsibbadtam és remegtem.
Nem tudtam befejezni az egyetemet, ezért aztán elvállaltam mindenféle munkát.
Dolgoztam gyorsétteremben – igen, abban –, fagyizóban, nyomdában éjszaka, sepregettem popcornt a MOM Park moziban, szórólapoztam, bébiszitterkedtem, egy napig még konyhai kisegítő is voltam, de kirúgtak.
Cipőboltokba nem vettek fel, pedig nagy álmom volt az Al Bundy karrier.
Plázás üzleteknek nem voltam elég szép, piaci árusnak meg túl agyas voltam.
27 évesen meghalt Nagyapám, vele haltam én is, medvecsapdába szorult kotorék állat lettem, hívott a lejtő, hívtam a halált ezerszer, de nem jött.
Videótékák jöttek, 12 órás műszakok, majd külföld, havi 40.000.- forintért.
Cseréltem szaros pelenkát, sikáltam Angliában olasz étterem olajos padlóját, vonyítottam a honvágytól, okádtam a fish and chipstől, menekültem haza úgy, mint akit kergetnek.
37 évesen leváltam anyámról, elköltöztem, új munkahely, új élet, új levegő.
Párkapcsolatom nagyjából sohasem volt, 41 évesen dugtam először – a negyedik randin, mert már nem volt mit veszíteni.
Azóta is együtt vagyunk.
Letettem a gyógyszereket, 20 év önismeret és lassan két és fél év terápia után bátran mondhatom, hogy jól vagyok.
Tanítani kezdtem, először csak blogolást, írást, közösségi médiát, most már önismeretet.
Csináltunk a haverokkal 2 mozifilmet, írtam 3 könyvet, nyertem díjakat, szerepeltem a tévében, megtöltöttem párszor a Dumaszínházat, tartok előadásokat pánikzavarról, depresszióról, önbizalomhiányról és szorongásról.
90.000 követőm van a privát Facebook oldalamon, az instát még mindig nem bírom megszokni. Aki él és mozog, önismeretbe zavarom, a pszichológusok előszobája lettem, sokak számára példakép, “véleményvezér” és segítő.
43 éves leszek jövő januárban.
Mindenem megvan, és mindent elértem, amit csak akartam, sőt még azt is, amit nem.
Kiegyensúlyozott, a hibáit ismerő, a frusztrációit elviselni tudó ember lettem.
Boldogan élek, harmóniában és nyugalomban.
Hétvégente női csoportokat vezetek.
Ezer élettörténetet ismerek, ezer nőnél bábáskodtam már, ezer nőt láttam teljesen meztelenül, sokszor keservesen zokogva vagy épp önfeledten nevetve.
Sokkal nagyobb a hivatásom és a küldetésem, mint én magam.
Sokkal messzebbre ér el a hangom, mint amekkora távolságot el tudok képzelni.
Elképesztően büszke vagyok saját magamra, mert hatalmas ívet írt le az életem, és még nincs vége.
Büszke vagyok azokra a nőkre, akiket az elmúlt években megismerhettem, akik bizalmat előlegeztek nekem és eljöttek hozzám. Tehetséges, erős, humoros és okos nők mind, akik fel tudtak állni molesztálásokból, bántalmazásokból, családon belüli erőszakból, alkoholista apákból, érzelmileg elérhetetlen anyákból, szülési traumákból.
Három éve élek egy csodában, három éve foglalkozom emberekkel, és eszem ágában sincs abbahagyni!
Azt akarom, hogy a nők ne szégyelljék magukat, ne legyen indokolatlan bűntudatuk, ne éljenek önbizalom és önértékelés nélkül. Azt akarom, hogy érezzék: nincsenek egyedül!
Koraszülött voltam, 2500 grammal jöttem a világra, 3 héttel korábban, mint kellett volna.
Akkor még nem tudtam, hogy hihetetlen életerő lakik bennem.
Pár éve érzem, és ennek nagyon örülök!
Megjártam a saját poklomat, mélyen belenéztem a démonjaim szemébe, lesüllyedtem a legszennyesebb fekáliába, és végül kijöttem belőle.
Az élet egy csoda, ami folyton változik, amiben folyton változom.
Csak megköszönni tudom, hogy a részese lehetek.
Mert van értelme.
És van kiút…
Fotó: Bihari Viktória
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
