Barion Pixel Skip to content
Davida, vagyis d’Elhougne Viktória kisfiával.

Davida: Van, ami akkor sem változik – 9. Terézanyu pályázat

Tizenhat költözés, két vőlegény, két férj, négy gyerek, és egy nagy váltás. Davida, azaz d’Elhougne Viktória nem egészen egy évvel ezelőtt tette meg azt, amiről úgy gondolta sosem meri majd meglépni: felszabadította magát. A 9. Terézanyu pályázatra írta meg történetét. 

Kimosakodott parasztlány vagyok. Na jó, ez enyhe túlzás, mert inkább apu az.  Mármint kimosakodott. Lánynak azért nem mondanám. Alkoholista, analfabéta apa és négy elemeit végzett, háztartásbeli anya legidősebb fiaként élt Szabolcsban, és bár szerette a szüleit, meg az összes testvérét, mindig is elvágyott. Tipikus szegényfiú meséje az ő élete, aki rengeteg szenvedés közepette nőtt ki a nyomorból, és lett kétdiplomás családapa. Élete fordulataiban csak egy állandó volt, a lakhelye. Mert bár bejárta az országot, végül csak a falujában maradt.

Oda születtem én is, és onnan akartam elmenekülni magam is. Mert apu azt mondta, menjünk, amerre látunk. Azt akarta, hogy könnyebb életünk legyen, mint amilyen neki volt. Mi pedig szót fogadtunk, mert amúgy sem mertünk ellent mondani. Olyan sűrű volt a szemöldöke, és olyan fekete a haja, hogy inkább azt tettük, amit kért: tanultunk. Ő még erősen hitt abban, hogy a tanulásnak van értéke. Akkor még mi is.

Gyűjtögettük is rendesen a diplomáinkat, kikupálódtunk, megokosodtunk, aztán csak azt éreztük, hogy sehogyan se jó. Mert az egy dolog, hogy én ma mindent tudok a pedagógiáról, meg a német nyelvről, és oszthatnám az észt az összes közoktatási hivatalnak is, még sincs megbecsültség ebben a szakmában. Sem anyagi, sem más. De nem ezért hagytam el a pályát 20 év után. Pontosabban nem csak ezért.

A parasztvérem lázadóvá tett, küzdővé, de – ha jobban belegondolok – naivvá is.

Mert annyi hülyeséget csináltam az életemben, hogy felléphetnék vele bármelyik cirkuszban. Engem mutogathatnának, mint a Lányt, aki soha nem tanul a saját hülyeségeiből.

Pici, cuki, dagi baba voltam, aki mindig ordított, mert éhes volt. Aztán „elvégeztem” a bölcsődét, sikerrel felvételiztem az óvodába, abszolváltam az általános iskolát, és még az érettségin sem buktam meg. Eddig sima ügy, meneteltem, mint az oroszok.

Aztán az egyetemre nem vettek fel, mert anyum szerint megijedtek a fejemtől. Úgy gondoltam ugyanis, ideje felvállalnom magam, és tüsi, fekete hajjal, 85 kilósan próbáltam meggyőzni a felvételiztető hölgyet, hogy már pedig profi vagyok németből. Ő nem így gondolta, én pedig mehettem is haza megtanulni a házvezetés minden csínját-bínját.

De csak egy évig kellett hetünkre főzőcskéznem – három generációs család voltunk–, utána vettem is a csővázas hátizsákot, és pár megyével arrébb költöztem. Innentől kezdve semmi másról nem szólt az életem, mint az állandó változásról, egyik albérletből a másikba vándorlásról, egyik munkahelyről a másikba menekülésről.

Összeszámoltam: 16-szor költöztem életemben. Legutóbb pontosan 11 hónapja.

Akkor is épp albérletből, pedig előtte volt már lakásom kettő is, meg persze minimum ugyanennyi vőlegény vagy férj is hozzá.

Mert természetesen a magánéletem is enyhén szólva változatos volt. 2 vőlegény, 2 férj az eddigi repertoárom, és bízom benne, hogy a statisztikám már nem fog tovább romlani.

Ma már tudom, hogy mindig és mindvégig én voltam a hülye, mert annyira akartam a boldogságot, annyira kerestem mindenhol és mindenkiben, hogy két kedves szótól elalélva omlottam egyik karból a másikba.

Mindeközben persze jöttek a gyerekek is, tanultam is, dolgoztam is – sokszor három helyen egyszerre, hiszen a kolbászos kerítés csak átverés.

Davida, vagyis d’Elhougne Viktória gyermekei és férje.

Aztán rájöttem, hogy négy diplomával is maximum a WC-n ülve dicsérgethetem magam; ideje lenne valami olyan életnek a részese lenni, ahol a hó vége nem a fillérek számolgatásáról szól, és ahol a gyerekeknek nem kell minden nap azt mondanom, egyszer majd veszünk bolti ruhát is.

És akkor léptem. Még nincs egy éve, hogy megtettem azt, amitől mindig is féltem. Amire mindig is azt mondtam, hogy én soha. Mert bár bolond voltam világéletemben, azért biztonsági játékos is. De végre azt mondtam, elég, váltok.

Elegem lett az éhbérért tanításból, az egyszerre több munkahelyből, a különórák tartásából. A gyerekeimmel akartam lenni, a családommal akartam törődni. Elegem lett a pénz utáni kajtatásból, és eldöntöttem, végre úgy fogok dolgozni, hogy bármikor megölelhessem azokat, akik a legfontosabbak.

Kiléptem hát az alkalmazotti létből, és most annak élek, amit 9 éves korom óta amúgy is teszek: írok. Másoknak. Itthonról. És szeretem.

Apu féltett ettől a lépéstől, pedig ’56-ban még őt is az ágyhoz kellett kötözni, hogy ne disszidáljon ki.

Az ő vére van bennem, és nagyon hálás vagyok neki ezért. Mert ha nem a lánya vagyok, még mindig valamelyik albérletben simogatom a gyerkőcök fejét, és még mindig a szüleim által postán küldött lisztből és olajból sütöm a zsemlét éjszakánként.

Most már nincs ilyen gondom. Lett egy házunk, amelyet épp szétverünk, hogy majd élhetővé tehessünk, és van egy férjem, meg négy gyerekünk.

És apu? Ő beteg. Nagyon. De bármi is legyen innentől kezdve, ő mindig velem lesz.

Mert a vér számít. Nem a nemzeti, nem a magyar, hanem a szülői. Az az egy, ami örök, ami soha nem változik. És én továbbadom őt a gyerekeimnek.

 

Még több írás a Terézanyu oldalán!

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely