Dr. Gerhard-Kotroczó Ágival húsz éve ismerjük egymást. Gyúrtunk együtt kolbászt a békéscsabai Kolbászfesztiválon, dolgoztunk egymás kezei alá híradósként, élveztük a szabad és izgalmas riporteri életet. Aztán Ági egyszer csak eltűnt a képernyőről. Új utat választott magának. Jogász akart lenni.
A mai napig ösztönösen megérzem, ha alföldi emberrel hoz össze a sors. Különösen, ha az illető békésből származik. Nemcsak azért, mert képesek vagyunk magában rágcsálni a csípős kolbászt, bár ez is fontos pont az életünkben. Sokkal inkább az egyenes beszéddel, a nagy munkabírással és az emberekhez való őszinte kíváncsisággal van ez kapcsolatban.
– Húszévesen, egykori falusi lányként nagy ugrás lehetett bekerülni egy országos tévécsatornához, annak is kiemelt műsorsávjába, a legkomolyabb műfajba. Kevermesről ez nem látszott tipikus karrierútnak.
– Hiszed, vagy sem, kislányként ugyanolyan voltam, mint most. Utólag ez furcsa lehetett az akkori kevermesi közegben. A saját, belső világomban éltem. Gyenge fizikumú gyerek voltam. Bár igyekeztem, de igazából nem éreztem magamban az Istenek erejét negyven fokban, a szántóföldön, amikor mondjuk a kukorica címerezésben kellett segíteni. A nagyszüleimnél, ha kimentünk az udvarra, mindig találtunk kismacskát, csibét, vagy kiskacsákat. Ezt szerettem. Azt is, amikor férfi családtagjaim szenvedélyes szilajsággal beszéltek a földről. Mert földünk, az volt. A mai napig a számban érzem a kemencében sült pogácsa ízét. Engem viszont a könyveimen, a tanuláson, a képzeletemen és a sporton kívül más nem igazán érdekelt.
Olyan volt, mintha víz alatt úsztam volna és akkor kapcsolódtam a többiekhez, amikor feljöttem levegőért. Hamar megtanultam, hogy a környezetem a teljesítményemen keresztül fogad el a legkönnyebben.
Ezért az érzéseimet, gondolataimat többnyire megtartottam magamnak és inkább jó tanuló voltam mindig. Rájöttem, hogy az emberi agy a végtelenségig terhelhető, csak fokozatosan kell csinálni.
A köztársasági őrezred sem riaszthatta el
– Innen mentél Pécsre az egyetemre és lettél az RTL Híradó helyi tudósítója.
– Nem egy lépésben történt, de lényegében így volt. Mindent, amit az elemző, kritikus gondolkodásról, a felkészülés fontosságáról és a minőség iránti elkötelezettségről ma tudok, azt az RTL-ben tanultam meg. Húszéves voltam. Akkor indultak a kereskedelmi tévék. Nem volt ennyi csatorna. Volt idő, mikor egy hírügynökségen keresztül, többnyire azonban közvetlenül dolgoztunk az RTL-nek. Nem ismerem a mai nézettségi adatokat, de akkortájt egymillióan néztek minket esténként. Egyetemistaként nekem ez azt jelentette, hogy nem csak az arcomat ismerte meg nagyjából mindenki az első hónap alatt, hanem a nevemet is tudták. Belül azért éreztem, hogy ez nem nekem, hanem annak a médiumnak szól, aminek a neve a mikrofongalléron díszeleg, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt azonnal a helyén tudtam kezelni.
– Megérezted azt a hatalmat, amit a nyilvánosság ereje ad?
– Nem pusztán a hatalmat. A bátorságot is, ami egy ilyen munkához kell. Ismeretlenekkel rövid idő alatt bizalmat építeni. Három megyében jó kapcsolatot ápolni azokkal, akik közéleti témában informátorok lehetnek. Fontos emberekhez odamenni annak ellenére, hogy sajtóosztályuk jelezte: lehetetlen, az illető aznap nem nyilatkozik. Ilyen élményem, amikor Sólyom elnök úr – már amennyiben ez regnáló köztársasági elnökként lehetséges – magánlátogatást tett a Zengőre. Katonai lokátor építését tervezték oda. A helyi környezetvédők tiltakozó akciókat szerveztek.
A köztársasági elnök a legmagasabb közjogi méltóság, a napi politikai életben mégis semleges szereplő. Meredek volt a köztársasági őrezred tisztjei közt nőiesen átszambázni és feltenni a kérdésemet, különösen, hogy előre szóltak nekünk, hogy nem lehet.
Ő azonban igazi úriemberként megtisztelt a válaszával és elmondta a személyes véleményét. Néhány dologra büszke vagyok az eddigi életemben. Ez az egyik.
Ismert tévésből újra pályakezdő
– Miért jöttél el az RTL-től mégis, ha ennyire szeretted? Mi volt a váltásod valódi oka?
– Egy idő után egyre több ismerős helyzettel találkoztam és hiányzott a továbblépés lehetősége is. Ezért amikor végeztem a jogon, leültem a főnökeimmel, és elmondtam, hogy szeretném kipróbálni magam jogászként. Jó érzés volt, hogy azt mondták: ha nem működik a jogi pálya, visszamehetek.
– Nem mentél. Pedig a jogász pálya kevésbé tűnik pörgősnek… Megérte?
– Sok invesztíció van ebben. Mostanra talán igen. Ügyvédjelöltként nem csak az életszínvonalam esett vissza drasztikusan, hanem a szakmai presztízsem is.
Pályakezdő lettem újra, jelképes jelölti fizetéssel. Jellemformáló időszak volt.
Úgy gondoltam, hogy a három év gyakorlati idő célja az, hogy rájöjjek, melyik a testhez álló jogterület. Így hát dolgoztam közjegyző irodában, jogi vezetőként a közigazgatásban és a szakvizsga után alkalmazott ügyvédként is. Végül több ok miatt az ügyvédi pálya mellett döntöttem. Egyre határozottabban azt érzem, az életem célja az, hogy bátran, az igazság oldalán állva, segítsek „rendet tenni” a világban. Okkal merül fel, hogy mindig az én ügyfelemnek van-e igaza.
Többféle ügyvédi hitvallás létezik. Van, aki távolságot tart az ügyfeleitől. Én nem így működöm. Büntető ügyeket épp ezért nem vállalok.
Polgárjogi értelemben és gyakran emberileg is azonban teljesen azonosulok az ügyfelemmel. Vagyis igazunk van. Ritkán fordul elő, hogy ez nem tud megtörténni, ebben az esetben viszont nem vállalom el az ügyet. Ez az igazságkeresés egyébként visszaköszön az RTL-es időkből.
– Van hasonlóság az ügyvédi hivatás és az újságírói munka között? Mert riporterként az önnállóság és a szabadság az egyik legnagyobb előny.
– Jól látod. A saját időmmel és erőforrásaimmal szabadon gazdálkodom. De azért dermesztő is tud lenni. Mint amikor olvasás közben beleejted a könyvtári könyvet a fürdővízbe. Nem tudtam előre, hogy megéri-e például a budapesti mellett fiókirodát nyitni a Velencei-tónál, ahol élek. De ha nem nyitom meg, akkor soha nem is derült volna ki, miközben egyre jobban zavart a napi kétórás ingázás. Most akkor vagyok Pesten, az V. kerületben, amikor az ügyeim oda szólítanak, vagy az ottani ügyvéd kollégáimmal szeretnék találkozni.
Sport, utazás – ezek segítenek tisztán látni
– Azért azt sejtjük, hogy most is sokat dolgozol. Munka, család, gyerekek. Jut időd egyáltalán önmagadra?
– Rés-időket hasznosítok. Amikor velük vagyok, csak rájuk figyelek. Ez néha nem könnyű, de gyakorlom. Időnként elutazom valahova egyedül és csendben átgondolom az életem, átrendezem a prioritásokat. Fontos, a jelenben tartó horgony nekem a sport. Amikor mozgásban vagy, akkor figyelsz, különben megsérülsz, kikapsz, vagy lemaradsz. Nincs időd a múlton rágódni, vagy a jövő miatt szorongani. A sport tanít is.
Az első wakeboard órákon rengeteget estem. Ez egyrészt fáj, másrészt a pályán mindig jó a zene és a társaság, vagyis ezt sokan látták is. Ha ennek ellenére nem úszol ki és kezded újra, akkor sose mész tíz kört egyhuzamban. Az élet számtalan területén ez ugyanúgy igaz.
Nem abból nem lesz jogász, akit kivágnak szigorlatról, hanem abból, aki nem megy el az UV-ra. A sport gyógyít is. Gyerekkoromban gyakran hallottam, hogy ügyetlen vagyok a labdajátékokban. Laci bácsi, a teniszoktatóm viszont a múltkor kért tőlem egy labdát. Szép ívben dobtam neki, elkapta és megdicsért. Ezek a helyzetek valahogy rehabilitálnak. Egy ideje újra indulok futóversenyeken. Ilyenkor mindegy, hogy a nézők neked drukkolnak-e, vagy egy másik versenyzőnek. Saját magaddal versenyzel. Ha levennéd a szemed a célról, akkor minden mást is észrevennél.
– Miért, mi a cél, Ági?
– A reneszánsz emberképben hiszek. Sok minden érdekel. Hullámokban tör rám az igény erre. Ilyenkor zongorázom, új sportot kezdek, ínyenc fogásokat készítek, táncórán úgy táncolok, mintha az életem múlna rajta, vagy nyelveket tanulok. A nyelvtanulás intenzívebb időszakaiban azon a nyelven álmodom is. Érdekes, oroszul álmomban sokkal jobban beszélek, mint a valóságban, pedig egy darabig orosz szakos is voltam az egyetemen. Az igazi cél azonban, azt hiszem, önmagunk mély megismerése. Ezúton pedig, egyre inkább megismerhető és megérthető a körülöttünk lévő világ is.
