Barion Pixel Skip to content
Tóth Erzsébet Fanni boldogan a tengerparton.

Tóth Erzsébet Fanni: Ezt most nekem kell(ett) megírnom – 9. Terézanyu pályázat

Tóth Erzsébet Fanni 2008-ban tanulni ment a városba, amelybe már gyerekként beleszeretett.  Ma két kislányt nevel a férjével, és annak ellenére sem tudja megválaszolni, mi lesz, ha „nagy” lesz, hogy a pszichoterápia tudomány doktorává avattak, kutatásmódszertant oktat egy bécsi egyetemen, és a Femspace-t, egy nemzetközi doktori iskolát és több EU-s projektet is vezényel. A Terézanyu pályázatra egy igazi sikertörténetet hozott. Arról írt hogyan építette fel a Femspace közösséget  a hiányérzetére alapozva. 

“Hívjad a, hívjad a falovacskát, add neki, add neki a zabocskát…” Elegem volt. Torkig voltam azzal, hogy a doktori diplomámat szögre akasztottam. Hogy nem tudtam értelmesen beszélgetni senkivel, mert mindenki csak a kicsi gyerekeimet látta, s ha engem észre is vett, csak az anyát látta meg, mást nem…

Kerestem online. Mentem expat családok közé, még fundraisingeltem is egy óriási rendezvényükhöz, de nem találtam magam az amerikai-brit-svéd-ausztrál anyukák között sem. Mert sok diplomás, magas presztizsű állást és világlátást maguk mögött hagyva, ők is ugyanúgy gügyögtek az esetek többségében, mint a magyar nők a Ringatón.

A HBR és a Forbes (utóbbi négy nyelven) volt a szórakozásom szoptatás, pelenkázás és a nagyobbikért oviba szaladás közben.

Írtak Amazon vezérről, tőzsdecápáról, de arról nem, hogy lehet külföldön, magasan képzett anyaként, nagyon-nagy álmokkal, de kapcsolatok és jelentősebb tőke nélkül életben maradni a monoton mindennapokban.

A “you can do it” szaroktól sikítottam már, a panaszkodástól is falnak mentem.

Online és angolul még csak-csak, de offline és magyarul, ráadásul Bécsben nem volt olyan, amit kerestem, így kénytelen voltam megcsinálni én.

Tisztán emlékszem, mikor telt be a pohár. Szürke februári koradélután volt. A férjem hazaszaladt a munkából ebédelni, a koszos edény még ott állt a konyhapulton, és engem szétfeszített a tehetetlenség. Szoptatás közben nincs mit veszteni alapon kitettem egy akkor még tétova kérdést egy bécsi baba-mama csoportban, hogy HA LENNE egy olyan női és magyar tér, ahol szakmai dolgokról beszélgetHETNÉNK, ahol előkerülHETNE az önéletrajz, ahol szakértők segítenek a továbblépésben, akkor LENNE-E érdeklődés…És láss csodát, volt! Méghozzá azonnal és hatalmas!

Pár órán belül helyszín is lett (nem is akármilyen!), pár napon belül a kick-offon már 3 nyelvű weblapról, blogról, nemzetközi mentorprogramról, social media felületekről beszéltem, és a víziómra ráharapva nyomban volt több önkéntes, aki már írta is a magyar blogposztot, másik 2 vele karöltve fordította angolra és németre, más megvette a domaint és  felállította az első weboldalt, és még fel sem ocsúdtam, hatalmas lendülettel kifutott a hajónk a nyílt vízre.

A hajó, amely azóta a Femspace nevet kapta, amit osztrák színekben regisztráltak, de nemzetközi vizeken halad, elképesztő módon fejlődött.

A hiányérzetből fakadó víziómból egy összetartó team, egy blog, egy vlog, többnyelvű rendezvények, hat országra szóló mentorprogram, egy komplex Európai Uniós project és számos szakmai elismerés lett.

A száguldó és egyre nővekvő hajóval a kék óceánon futottunk azóta zátonyra, kötöttünk ki több, számunkra nem kedvező szigeten és belekóstoltunk, milyen az, ha egy flottához csatlakozna az ember.

Voltak viharos és szélcsendes időszakok, és olyanok is, amikor a kapitány azt mondta “elég!, én ezt már nem bírom” és  legszívesebben szélnek eresztette volna a legénységet, aki jelen esetben leányság. A hajó azonban egyre csak hasít tovább.

Tóth Erzsébet Fanni a Femspace alapítója.
Tóth Erzsébet Fanni, a Femspace alapítója.

Hogy tudtam-e, hogy ez lesz belőle? Egyáltalán nem. De reméltem 🙂 Hogy belekezdtem volna-e, ha tudom, mennyire komplex a navigálása? Ha tudtam volna, hogy mivel jár a kapitányszerep, amikor többen, többfelé húznak és a szelek sem feltétlenül a mi vitorlánkba fújnak mindig? Nem gondoltam bele. Csak tudtam, hogy menni kell előre.

Minden egyes “nektek köszönhetem, hogy megszerveztem az első kiállításomat”, vagy “miattatok mertem otthagyni a munkám Magyarországon, és fejest ugrani az ismeretlenbe, ahol azóta 3x annyit keresek, mint előtte valaha” megerősít, hogy van értelme éjszaka önkéntesen stratégiát alkotni, emailekre válaszolni, sokszor kellemetlen tárgyalási szituációkba belemenni, és azt a bizonyos komfortzónát minden egyes nap elhagyni.

Ezt itt most nekem kellett megírnom. Ezt a hajót, amelyre nagyon szerettem volna felszállni, de sehol sem találtam, nekem kellett elindítanom és navigálnom.

De, amit az elejétől fogva tudtam, hogy a nemzetközi vizeket nem magányos harcosoknak találták ki: ott csak az marad életben, aki megtalálja és tökéletesen megbízik minden matrózának a képességében.

És a kapitánynak, ha nehéz is, mert a hajót erősen tudják dobálni a hullámok, pihenni is kell néha, hogy másnap is tovább tudjon haladni a teljesen kiszámíthatatlan úton…

Ennek a történetnek, bármennyire is szeretném befejezni, nincs vége, mert nem lehet vége. Mert ezt a történetet, bár én kezdtem el írni, már szerencsére sokan mondjuk magunkénak, és sokan kezdtünk általa újabb és újabb fejezetekbe…

 

Még több írás a Terézanyu oldalán! 

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely