Barion Pixel Skip to content

Túlélni a legnagyobb tragédiát

Hogyan lehet beszélni a legnagyobb tragédiáról, amit egy anyát érhet? Hogy elveszíti a gyermekét? Egy édesanya története, aki mert segítséget kérni. Pedig sokszor a közvetlen környezet sem tud mit kezdeni a helyzettel. Mónika ma már egy kisfiú boldog anyukája.

Éppen tíz éve ment el a barátnőm kislánya. Emlékszem a hírre, amikor megtudtam: ültem az ágy szélén, szorongattam a telefont, aminek a végén a barátnőm fásult hangon közölte: Zitának agydaganata van. A kislánynak, aki egy csoda volt nekem mindig: már kisgyerekként is sugárzott az emberiessége, kedvessége, nyitottsága mindenki felé. Zita gyönyörűen rajzolt, fantasztikus volt a humora és tele volt szeretettel. Fél szavakból értették egymást az anyukájával. Olyan harmónia volt közöttük, amilyet ritkán látni. 

Elindult az őrült küzdelem az idővel és az agresszív betegséggel. Egy év telt el így. 10 éves volt, amikor elment. Én pedig éppen akkor tudtam meg, hogy várandós vagyok.

A barátnőm bezárkózott, senkit sem akart látni. Csodáltam, hogy ép ésszel kibírta. Fel kellett nevelnie a fiát. Azóta tudom, hogy bár az évek múlnak, a sebek nem gyógyulnak be sohasem.

De erről beszélni kell. Zitáért, a csoda kislányért és Márkért, aki 2 évesen, szélsebesen ment el.

Márk édesanyja, Mónika azért vállalta a beszélgetést, hogy azoknak segítsen, akik most mennek át ezen. Egy kávézóban találkozunk, mindketten zavarban vagyunk. Aztán egyszer csak mesélni kezd.

– Egy multiban dolgoztam hét évig – kezdi a visszaemlékezést Zimány Mónika. Aztán a szélesebb családdal közösen megnyitottuk Budapest egyik első speciality kávézóját, 2012-ben. Hatalmas siker volt. Úgy kezdtem el ott dolgozni ügyvezetőként, hogy tisztáztam a rokonokkal: gyermeket szeretnénk. Sok vetélésem volt már addigra, mire megfogant Márk. Éppen fél évre a kávézó megnyitása után teherbe estem. Szinte az utolsó pillanatig dolgoztam. – emlékszik vissza Mónika.

– Borzasztó volt a szülés, majdnem ott maradtunk. Igazi sokk hatásként ért, de nagyon vártuk Márkot, boldogok voltunk. Én a fiam kétéves korában visszamentem  dolgozni a kávézóba, Márk pedig bölcsibe járt. És elkapott egy náthát, amiből nem akart meggyógyulni. 2,5 éves volt ekkor. Leukémiás lett, de ezt a gyerekorvos egyáltalán nem ismerte fel. – mutat rá Mónika.

Mi volt a jele a betegségnek?

– Fáradékonyság, pici piros pöttyök. Beütötte a lábát és nem múlt el a lila folt. Meg volt fázva, és nem tudott kigyógyulni belőle. Jött az ősz a bölcsiben, mi pedig küzdöttünk a megfázásával, de az orvos nem látott rajta semmit. A szájüregében volt fertőzés és a lehelete más volt, amiből a gyerekorvosnak tudnia kellett volna, hogy ez nem sima megfázás.

Még aznap délután is kint volt az orvos, amikor a kórházba vittük. Megnézte és azt mondta, hogy itassuk. Nem baj, ha nem eszik pár napig, de itassuk.

Nem volt rossz érzésünk. Estére azonban rosszabbul lett. Ment a hasa és nem akart inni. Tudtam, hogy ez nem jó, be kell menni vele a kórházba.

Rengeteg helyre mentünk, mindenhonnan ide-oda küldözgettek bennünket, mire eljutottunk a Szent László Kórházba: a gyerek pizsamában, takaróba bebugyolálva. Hideg volt, február. Mint egy filmben.

Időbe tellett, mire találtunk egy orvost a Szent Lászlóban aki vért vett és az eredménytől  majdnem elájultak. Akkor már tudtuk, hogy nagy baj van. És innentől minden szülő rémálma, ami történt.

Az az egy hét… csütörtök éjjel vittük be és egy hétre rá, csütörtök reggel elveszítettük Márkot.

Abból az egy hétből alig emlékszem valamire. Altatták végig, mert már lélegeztetni kellett. Az orvosok nem biztattak semmivel.

A halála előtti nap a férjemmel egymástól függetlenül – mert én ott voltam vele mindig, csak éjjel nem lehetettem ott – azt mondtuk neki, hogy ha úgy érzed, hogy nem bírod, akkor menj el! Ha már nincs erőd, akkor menj, mi túléljük.

Reggel 8-től lehetett bemenni hozzá, akkor már ott toporogtunk. Márk megvárta amíg beérünk, és utána ment el.

Két és fél éves volt. Még két órát otthagyták velünk. Odaadták a kezünkbe, ott voltunk vele, hogy elbúcsúzhattunk.

Emlékszem, aznap gyönyörűen sütött a nap, teljesen beragyogta a szobát.

A férjemmel pedig azt mondtuk, hogy ha ezt megcsináltuk, kibírtuk, már bármi jöhet. Erősek leszünk. Márk elvesztése teljesen megváltoztatta az életünket.

Három éve volt mindez. Az agyam nagyon sok mindent kitörölt azóta. Sok mindenre nem emlékszem. Azt tudtam végig, hogy élni akarok, élnem kell, túl kell élnem az egészet. A férjem is mellettem állt ebben.

És azt is tudtam, hogy muszáj ezzel szakemberhez fordulnom. Mindenki mást választ: van, aki segítő közösséget, van aki pszichológust. Én egy kineziológust választottam, még a mai napig el-eljárok hozzá. Nekem ő kellett.

Ahhoz is kellett a támogatás, hogy merjek még egy gyereket vállalni, mert nagyon rossz volt az első szülés élményem. Eredetileg nem terveztünk másodikat, csoda volt, hogy életben maradtunk.

Nem mertem megígérni a férjemnek, hogy lesz még egy gyerekünk, akit én fogok megszülni. De olyan erős volt az érzés bennem, hogy nem tudok egyedül, gyerek nélkül élni.

Amikor elment Márk, fél évig egyedül voltunk a férjemmel. Ez nagyon rossz volt. Menekültünk otthonról. Éjjel-nappal dolgoztunk. – emlékezik vissza Mónika.

– Beszéltél a kineziológuson kívül bárkivel erről?

– Amikor megtörtént ez a tragédia, egy barátom segített sokat a feldolgozásban. Zoli is elveszítette a kisfiát, aki akkor fél éves volt. A beszélgetéseink sok erőt adtak ahhoz, hogy jobban elfogadjam Márk elvesztését.

– Mennyit változtatott ez rajtad?

– Ez egy másik élet. Van a Márk halála előtti, és a halála utáni életem. Nem vagyok ugyanaz az ember. Belenézek a tükörbe, és tudom, hogy hiába vagyok erős, jókedvű és mosolygós és mindenben próbálom a szépet és a jót meglátni, a szemem nem hazudik. Olyan soha sem leszek, mint régen.

De tudod, nagyon nagy szerencsém volt. Sikerült újra teherbe estem és megszületett Áron. Vele nagyon más az élet. Áron a mindenem.

Az új élet Áronnal.

A férjeddel megváltozott a viszonyotok ezután? Vagy inkább összébb hozott ez a tragédia benneteket?

Együtt maradtunk. Már 20 éve vagyunk együtt. Annyi mindenen mentünk már keresztül  együtt, hogy ez egy életre összeköt minket.

A kisfiam, Áron már elmúlt kétéves. Csodálatos születésnapja volt! Mi pedig elindultunk egy másik úton, amire sokáig csak titkon mertem gondolni. Örökbe szeretnénk még fogadni egy kisfiút vagy kislányt, ezért elkezdtük az ehhez szükséges tanfolyamot is. 

– Mit tudnál azoknak a családoknak mondani három év távlatában, akik most esnek át egy ilyen tragédián?

– Ne szégyelljenek segítséget kérni! Még mindig azt sugallja a társadalom – és ezt saját tapasztalatból mondom, hiszen a bőrünkön éreztük -, hogy ha történik egy ilyen tragédia, neked tönkre kell menned. Vagy alkoholista leszel, vagy öngyilkos. – mondja szomorúan Mónika.

Az, hogy mi pár hét elteltével elég hamar úgy összeszedtük magunkat, hogy ha jött velünk szembe valaki az utcán, nem mondta volna meg, hogy most éppen életünk legnagyobb gyászban vagyunk. Nem mutattuk kifelé. Tudtuk, hogy muszáj menni tovább, csinálni kell. Rengeteget beszélgettünk a férjemmel egymással. És ez nagyon sokat segített.

Ezt tanácsolnám mindenek előtt és felett, másoknak is. Beszélni kell róla! 

Azóta is sokat gondolkodom azon, hogy foglalkozni kellene ezzel. Támogatást adni másoknak is, olyan anyukáknak, pároknak, akik szintén átéltek egy ilyen tragédiát.

képek: Zimány Mónika fotó

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.

 

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely