Igaz történet következik. Átéltem, ott voltam, megszenvedtem. Elmondom, mert újságíróként a billentyűzet az egyetlen fegyverem. A lepel most lehull! Nincs több álca! Vigyázat, a történet a nyugalom megzavarására alkalmas információkat is tartalmaz! Egy biztos, az enyémet alaposan megzavarták. Olvasói levél, egy jóhiszemű, ám alaposan átvert szabadúszó szövegírótól.
Szövegíró vagyok, lelkes és egyéni vállalkozó. Utóbbiból következik, hogy folyamatosan keresem a lehetőségeket, egyszerre több helyre is dolgozom, és örülök minden új kihívásnak. Áprilisban legalábbis még örültem, így októberben már nem annyira felhőtlenül, mert sajnos farkast találtam a bárányok között és picit megijedtem. A sztori tavasszal kezdődött, egy telefonhívással, az önéletrajzom alapján kerestek meg. A vonal végén egy jó dumás, meggyőző férfihang volt, jól elbeszélgettünk, szakmáztunk kicsit, majd a tárgyra tértünk: új kollégára lenne szüksége kiadójuknak, aki a szövegíráson kívül csapatot is épít, és az sem baj, ha üzleteket is köt. Nem vagyok egy nagy sales-es, ezért az utolsó feladat kivételével a másik kettő elég vonzónak tűnt.
Leszerződtünk, katáshoz híven megbízási szerződéssel, a fővárosi iroda vezetője lettem, mellette szövegíró, és abban is megegyeztünk, ha úgy hozza a sors, akkor üzleteket is kötök.
Turbó fokozatra kapcsoltam, mint minden munka során, terveztem, szerveztem, embereket toboroztam, ismerősöket hívtam fel, fejvadász cégtől kapott önéletrajzok alapján interjúztattam, közben pedig ismerkedtem az új céggel. Felvilágosítottak egy vidéki meeting alkalmával, bemutatkoztak, hogy a nemzeti értékek számukra a legfontosabbak, emberi történeteket írnak tartalmas tekintélyekről, csodás könyveik születtek eddig, és még csodásabb projekteken dolgoznak. Meghatott a pátosz, bevallom, és talán a ködös tekintetem az oka, már nem láttam tisztán.
Baj volt! Ekkor még nem tudtam, hogy mekkora. A csapatom szépen szerveződött, az embereim ezerrel húzták az igát, közben hirdették az igét. Nem láttuk, hogy hatalmas rés van a pajzson, mit rés, egy kráter.
Sorra jöttek az apró jelek, de mint mondtam, ködös volt a tekintet. A szerződések több sebből véreztek, a fizetéseket nem kaptuk meg időben, a vezetőségből mindig valaki verte az asztalt.
Hozzatok még többet, még gyorsabban, legyetek hatékonyabbak! Az üzletkötőinknek – vagy ahogyan ők hívták kulturális menedzserek – naponta minimum három ügyfelet kellett volna lelátogatniuk, közös munkafelületen számot adni minden egyes lépésükről, tettükről, jó és rossz cselekedetükről. A teljesítmény mindenek felett.
Szakmai támogatást kaptunk a munkáltatótól, szerintük elegendőt. A projektekhez táblázatokat, ahol követhető maga a folyamat és megtalálható a potenciális ügyfelek névjegyzéke. Állítólag országos hálózatról van szó, sok-sok hangyamód dolgozó kollégával. A közös munkafelület alapján azonban csak a cég vezetői és a budapesti csapat volt tetten érhető, mert rajtuk kívül a kötelezően kitöltendő táblázatokban szemmel láthatóan senki sem dolgozott. Gyanús volt, hogy a meetingek alkalmával is csak a vezetőség és a fővárosi delegáció volt az állandó elem, rajtuk kívül mindig újabb és újabb arcok bukkantak fel. Először azt hittük, hogy azért, mert a többiek még most is terepen vannak, dolgoznak, nincsen idejük megbeszélni, meetinggel az időt múlatni. Bevallom, kicsit szégyelltem is magam, hogy nekem meg van.
Apropó vezetőség! Egyikük ellen költségvetési csalás miatt eljárás folyik, de elmondása szerint ő csak egy bűnbak, nincsen vaj a füle mögött, míg a másik szinte egész életét a könyvkiadásnak szentelte, tapasztalt és rendkívül kulturált.
Az idők során azonban fény derült arra, hogy utóbbi tapasztalatait jórészt a vendéglátásban szerezte, stílusa pedig arról árulkodott, hogy valószínűleg élete során nem hogy több, egyetlen egy könyvet sem olvasott el. Vezetőből volt egy tucat, közöttük olyan is, aki az agymosásért volt felelős, lyukat beszélt a hasunkba „nesze semmi, fogd meg jól” alapon. Díszes társaság, ahol alapkövetelmény a meggyőző duma, mindenre van egy prezentációjuk, álcájuk pedig a hitelesség látszata.
Szóval, dolgoztam egy országos könyvkiadói hálózatnak, ami a jelek szerint közel sem országos, a vezetők múltját erősen megkapargatnám, jelenét még inkább, a fizetési morál pedig hanyag. De a szekér döcög. Hogyan? Ígéretekből és borítékokból előkapott pénzekből. Az ügyfeleknek megjelenést garantálnak fillérekért, a kollégáknak pedig busás hasznot. Miből? Hát azt én is szeretném tudni.
A NAV ugyanis gyakori vendég a cég számláján, folyamatosan inkasszál, követel, mert nem fizetnek adókat és járulékokat, sőt elárulom, hogy fizetéseket sem, vagy csak részletekben.
Gyakori megoldás, hogy ad hoc jelleggel az egyik vezető borítékból adja oda az üzletkötőnek a fizetését, vagy nem a cég számlájáról, hanem innen-onnan utalja át azt. És szerencsés, ha egyáltalán megkapja!
Én május óta megtanultam Godot-ra várni. Néha eljön, néha nem. Legutóbb teljesen elfeledkezett rólam.
Üres a számlám, de ennél nagyobb baj, hogy üres a lelkem is. Vagyis egy dologgal van tele, lelkiismeret-furdalással. Én nem vagyok olyan, hogy másokat hitegetek, becsapok és kihasználok! Az általam toborzott kollégákkal valahol – ha áttételesen is – mégis ezt tettem.
Lesül a bőr a képemről, pedig nem nekem kellene így éreznem. Mégis. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Egyenként felhívtam őket, elmondtam nekik, hogy vigyázzanak, csapdában vannak, meneküljenek. Farkasok keveredtek a bárányok közé, és vígan élnek, mások pénzéből és jóindulatából. Ügyesek, rutinosak, tudják, hogy az ügyfél néhány százezer forintnyi hirdetés miatt nem fog évekig pereskedni, a becsapott, kihasznált kollégák pedig megpróbálnak mielőbb kimászni ebből a kelepcéből, hátra hagyva a pénzüket, menekítve a becsületüket.
Itt tartok. Ülök a laptopom előtt és gépelek, nem hallgatok tovább. Én nem, pedig nem én vagyok az első, akivel ez megtörtént. Tudom, mert beszéltem elődökkel, akik hozzám hasonlóan „megtépázva” kullogtak el.
Igen, megtörténik ilyesmi, mert hagyjuk, mert hallgatunk, mert félünk a következményektől.
Nekem nem kell, hiszen csak egy egyéni vállalkozó vagyok, a magam ura, annak ajánlom fel a szolgálataimat, akinek kedvem tartja és attól tagadom meg, akitől akarom. Bátor vagyok, esetleg hülye, hogy szóvá teszem, ami bánt? Nem hiszem. Én úgy gondolom, ha hallgatnék, nem lennék különb, mint ŐK, és azt nem akarom, hogy a sárból rám is fröccsenjen.
