Óda a vidéki élethez – Ősz

Sok költő, sok író mondta már, hogy nincs szebb évszak az ősznél. Látni, érezni, suhanni benne mégis megfoghatatlan élmény. Egyszerre megérkezés és búcsú. Merát Anikó írta meg, milyennek látja ezt a gyönyörű évszakot vidéken. 

Dér csípte a kerékpárt reggelre, amikor munkába indulok. Nem baj, a hűvös levegő életet lehel belém ezen a kedvetlen hétfő reggelen. Amúgy is a nap egyik legjobb része, amikor munkába biciklizem, még jobb, amikor már hazafelé. Így összesen 30 km, meg is van a napi testmozgás.

Már világosodik, s hátam mögött felbukkan a vörös napkorong a patak fölött szikrázó, fényes napot ígérve, s végigkísér utamon. Muszáj megveregetnem a saját vállam, hogy azért az mégiscsak menő, hogy napfelkeltében biciklizem munkába csendben, zavartalanul, csak a szél suhog a fülem mellett.

Pár percet mindig lopok magamnak. Kicsit előbb indulok, hogy meg tudjak állni megcsodálni, ahogyan minden reggel más arcát mutatja az ősz.

Merát Anikó biciklizik.Hol sűrű köd gomolyog a csatorna felett, s fehér vattában tekerek a semmiben, teljes csendben, mert még a hangokat is tompítja. Hol felhők gyűlnek a szürke-kék égen. Nem is emlékeztem, hogy az égnek ennyi színe lehet. A városban nem láttam az eget a magas házak között. De ma tiszta az idő.  Megállok. A suhogás abbamarad, így már csak a természet lágy neszeibe hallgatózom bele.

Beszívom a tájat a szememmel. Az impozáns színeket a sárguló náddal itt és az őszi árpa harsogó zöld szőnyegével amott.  Pompázatos színek, a lélek ujjongani akar. Aztán csukott szemmel beszívom, és ízlelem a fák, az avar, a víz, a harmat illatát.

Egy fácán éles hangja hasít a csendbe, s fehér daru röppen föl. Minden nap látom őket, mégsem tudok betelni karcsú alakjuk és méltóságteljes mozgásuk látványával.

Messziről hallom a kis vicinális kattogását, s már látom is, hogy felbukkan három bizonytalan lámpája a távolban, s mint piros hernyó elzötyög romantikus útvonalán. Vajon kik ülhetnek rajta? De már indulok is tovább, mert a messzi harangzúgás is figyelmeztet az idő múlására. Előttem a végtelenbe nyúló biciklisút látványa. Csak mi vagyunk, a mindenség és én.

Hazafelé más arcát mutatja a táj. Átgurulok a juharfa vöröses-barnás lombszőnyegén. Éppen most dobhatta le, még érintetlen. Horgászok reménykednek a csatorna mellett kapásban kis székeiken ücsörögve. A munkában megfáradt test felüdül a mozgásban. Mindig eszembe jutnak Hamvas Béla gondolatai az Aranynapokról, hogy igen, ez az, ezért érdemes élni, ez a lényeg. Ez a pillanat. Ez a szépség.

S idén rengeteg aranynapot kaptunk ajándékba, s kegyelt voltam, hogy sokat észrevettem.

Szemem előtt messzi templomok tornyai, körülöttük apró házak gubbasztanak kis csoportokban. Képeslapra illő táj. De már tekerek, mert üldöz egy esőfelhő, s a gyerekek is lassan hazaérnek az iskolából. A lebukó nap még int egyet a felhők alól, különleges, arany színbe öltöztetve a csipkebogyóbokrokat az út mellett. Otthon. Ahol már a benti melegből hallgatom az eső kopogását, de még ezt is imádom. A lágy őszi eső csendben mossa el a múltat.

Vélemény, hozzászólás?