Barion Pixel Skip to content

A magyar nők is mindenkinek elhúzták a nótáját

Női zenekar szaxofonost keres. Ma nem szokványos egy ilyen hirdetés, a múlt század harmincas éveinek Magyarországán azonban mindennaposnak számított. A kávéházakban a cigánybandákat női zenekarok váltották föl, magasan képzett magyar női együttesek játszottak Koppenhágától Gibraltárig, és a szakmában egy időre megvalósulni látszott az egyenjogúság. A beatkorszaktól magukra maradtak az énekesnők a reflektorfényben, egészen mostanáig. Bakos András írása.

Magyarországon 1848 óta sosem volt mellékes, mi történik a kávéházban. József Attila például a húszas évek közepén rendszeresen kapott reggelit a szegedi Ströbl-házban. Ugyanott a negyvenes években – amint a Szegedi Emlékkereső nevű Facebook-oldalon nemrég közzé tették – fehér szmokingos női zenekar játszott divatos amerikai slágereket.

Először talán olyan egzotikumra gondol a közösségi oldal böngészője, amilyen az oroszországi Pussy Riot együttes, vagy Tarantino Kill Billjében a rock-and-rollt játszó háromtagú japán lánybanda, vagy a Galambos Dorina vezette Mrs Columbo. Ám a tisztán nőkből álló zenekarok csak ma számítanak ritkaságnak. Jó néhány évtizedig ez természetes jelenség volt a hazai vendéglátóiparban.

Nagydob kell a magyarnak

A Budapesti Hírlap már 1891. június 18-án A női zenekarok ellen címmel közölt cikket, amely szerint „Budapesten többé nem a cigánymuzsika dominál. A barna fiuknak ujabb időben erős versenytársuk támadt a női zenekarokban. Hallatlan, hogy a női zenekarok mennyire elszaporodtak a fővárosban. Nem tulzás, ha harmincra tesszük azok számát.”

Az újság nem azt kifogásolta, hogy nők férfinak való foglalkozást űznek, hanem azt, hogy sok esetben „a muzsikálás csak ürügy egy csomó zenélni nem tudó leány összegyűjtésére, kik a becsalt vendégeket a maguk és a kávéháztulajdonos javára fosztogatják. (…) Sokszor, mikor a hajnal hasad a főváros felett, az utcákon 14-16 éves leányokat lát az ember hazafelé bandukolni, fáradtan, kábultan, talán mámorosan is, az üzlet érdekében megivott pálinkától. Mi lesz ezekből?”  

Az erkölcsrendészeti és „vagyonbiztossági” szempontból is aggasztó jelenség miatt a rendőrfőkapitány rendeletet adott ki. Eszerint a női zenekarok karmestereinek regisztráltatniuk kell magukat a rendőrségen, e bandáknak csak olyan tagjaik lehetnek, akik tényleg zenélnek, és a vendégek közé nem mehetnek, „közillemet sértő ruházatot” sem viselhetnek. 

Idővel tényleg csak azoknak teremhetett babér a színpadon, akik tudtak muzsikálni, mert erősödött a verseny. A Pápai Közlöny 1902. október 26-i számában a Friczi néven publikáló hírlapíró arról számol be, hogy „nagy konkurencia van jelenleg városunkban. Két női zenekar hangversenyez két külömböző, de majdnem szomszédos kávéházakban.”

Előbb a Balaton, majd az Otthon nevű kávémérés szerződtetett női zenekart, és emiatt „egész népvándorlás van egyik kávéházból a másikba. A közönség ítélőképessége naponta variál akkép, hogy melyik kávéházban van.” Friczi levonja a tanulságot: „Nagydob kell a magyarnak, nem pedig filharmonikus koncert.”

Vetsera Mária után szabadon

A zömük biztosan képzett zenész lehetett, és sokat tettek azért, hogy ezen a pályán is elfogadják a nőket. A debreceni vendéglátóiparról szóló tanulmányában Szűcs Ernő lejegyzi, az 1901-ben a városba érkezett kilenctagú Classikus nevű együttes Dankó Pista dalai és magyar nóták mellett operetteket, operákat játszott.

Elite női zenekar – olvasható a korabeli debreceni, nagyváradi, szegedi újságok hirdetéseiben. Ez valószínűleg nem egy együttes neve volt,  hanem a színvonalra utaló meghatározás. 1901-ben Elite megnevezés alatt Debrecenben olyan zenekar játszott, amelyet Radics Frida cigányprímás vezetett, és játszott benne Gál Ilonka zongoraművész.

Szegeden ugyanabban az évben Szabó Irén zongoraművésznő Elite zenekarát hallhatták az Ipar kávéházban zenélni, „új műsorral”, és – valamiért ezt is fontosnak tartották beleírni a hirdetésbe –:  „változatos kosztümmel”. A Szeged és Vidéke 1913. február 22-i száma hirdetést közöl, miszerint a Hétválasztó kávéházban „naponta elsőrendű szalon női zenekar hangversenyez, Vecsera Mariska világhírű szólista személyes vezetése alatt”. Ez biztosan művésznév, nem is akármilyen: Maria von Vetsera – a magyar sajtóban Vetsera Mária – osztrák bárónő, Rudolf trónörökös szerelme volt, 1889-ben egy napon haltak meg, tisztázatlan körülmények között.

Az Országos Magyar Zenész Szövetség arra figyelmezteti 1928-as közleményében a kávéház-, étterem- és vendéglőtulajdonosokat, hogy új helyre költözött. Ennek azért van jelentősége, mert a belügyminisztériumi rendelet szerint működési engedéllyel bíró, szakképzett és megbízható zenészeket, együtteseket, így női zenekarokat is csak a szövetségen keresztül lehetett alkalmazni – legalábbis Magyarországon.

Turnék, Buenos Airestől Ankaráig

A harmincas évek végén a szövetség kimutatása szerint kétezer  zenész dolgozott Magyarországon, 15 százalékuk nő, és ez az arány növekedett, a kereslet miatt is. Azidőtájt sok  külföldi varieté, színház és kávéház keresett magyar női zenekarokat. „A magyar zenei ügynökségek szinte naponkint kapnak megbízást a világ minden tájékáról” – derül ki Az Est 1938. október 6-i számából.

A legnagyobb, húszfős társulata Gyenes Lilinek volt, aki akkor épp Koppenhágában dolgozott. „A Szamosi-jazz Gibraltárban játszik. A Pogány női jazz-zenekar Istanbulban lép fel. Halász Fisher Annie női jazz-zenekara a törökországi Yalova fürdőhelyen kapott szerződést. A Nógrády-zenekar Bazelban, Vécsey Éva zenekara Ankarában, a Heinz-féle zenekar Bazelban játszik.” Harminc külföldön játszó női együttest tartottak számon, ezek többek között Rómában, Buenos Airesben, Ceylon szigetén, Norvégiában, Svédországban, Lettországban, Észtországban, Bulgáriában dolgoztak.

„Ezek a nők mind képzett, jó muzsikusok, akiknek semmi közük azokhoz a régi női zenekarokhoz, amelyeknél bizony mellékes dolog volt a muzsikálás” – szögezi le a lap.

Csak Budapesten kétezer olyan 18 és 30 év közötti nőről tudtak, aki zenei diplomát szerzett, két-három hangszeren is játszott, mégsem ment el hivatásos zenésznek. Igaz, erre nem is volt lehetőség a törvény szerint 24 éves korig. Zongorista, vonós és ütős volt elég a pályán, viszont női szaxofonost, pisztonost, trombonost, klarinétost és hárfást állandóan kerestek.

Kenyeret keres, férjet talál

A cikk arra is kitér, hogy a női zenekarok gyakrabban oszlanak fel, mint a férfiegyüttesek, és jellemző, hogy amikor a zenekar egyik tagja férjhez megy, abbahagyja a muzsikálást. Az Est úgy tudta, Gyenes Lili gordonkásának is bekötötték a fejét. A zenekarvezető pedig Koppenhágából táviratozott a zenész szövetségnek, hogy gyorsan küldjenek neki valakit.

„Mint tehát látjuk, a magyar női zenész nem csak kenyeret keres, hanem férjet is talál, talán ezért lett olyan vonzó a kenyérkereső úrileányok között ez a nehéz pálya” – somolyog tudálékosan a bajusza alatt a szerző.

Bizonyos, hogy a nők a magyar könnyűzenei életből nem egyik pillanatról a másikra tűntek el. Sokkal kevesebb velük kapcsolatos információ kerül elő a második világháború utáni időkből, de ennek az is lehet az oka, hogy a sajtó témaválasztása beszűkült. A Magyar Országos Tudósító 1947 novemberében azért beszámol a szakszervezetek rendezvényéről, amelynek elején „a Zenész Szakszervezet női zenekara a Himnuszt játszotta a kongresszus megnyitásaként.”

A Süddeutsche Zeitung tudósítása pedig 1956. augusztus 27-én azt jegyezte meg, hogy Budapesten „egy lokálban egy nagyvilági női zenekar attrakcióként nyugati jazzt játszott. A táncosok lábai azonban – részben durva katonacsizmában – még nem tudtak lépést tartani az amerikai ritmusokkal.” Mivel ezek többnyire esztrádzenekarok voltak, a beatmuzsika megjelenésével kiszorultak a szórakozóhelyekről. Az énekesnők magukra maradtak a reflektorfényben.

Ki kell állni magunkért

– A legtöbben énekelnek, de tanulnak gitáron, basszusgitáron, billentyűs hangszeren és dobon is – mondja növendékeikről a könnyűzenét oktató, Békéscsabán, Budapesten és Szegeden működő Premier Művészeti Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója, Kulcsár Sándor.

– Vannak olyan évfolyamok, amelyekben minden hangszeren tanulnak lányok is. Házon belül próbálkozunk lányzenekarokkal, hogy megtanulják azt is, hogyan kell alkalmazkodni a társakhoz. A felnőttek egy része azért jön, hogy végzettséget szerezzen és taníthasson. A nagyobbak többnyire játszanak is már valamilyen együttesben. A zenekarok is egyre inkább a végzettséggel rendelkezőket keresik, így könnyebb elhelyezkedni, akár külföldi éttermekben, vagy, ami jellemző mostanában: hajón.

– 26 éve énekelek. Amikor kezdtem – és most a saját, kisvárosi környezetemről beszélek –, a lányok leginkább „csak” énekeltek, pár éve lett egyre több női gitáros, basszusgitáros, dobos – mondja a Sopronban élő Kutasi Heléna. – Az oktatás is változott, egyre több a könnyűzenét tanító kisebb iskola. A komolyzenében régóta jelen vannak a nők, de a két szakma között nincs szoros összeköttetés.

Amikor kezdtem, 19 évesen, bizony voltak, akik ferde szemmel néztek, azt tartották, mi „könnyebb” lányok vagyunk. Pedig aki ebben él, tudja, hogy bár úgy tűnik, nekünk a zene óriási buli, valójában hatalmas meló, nagy fegyelmet igénylő feladat, munka, amit meg kell becsülni.

Régen több élőzenés hely volt, ma sokszor inkább az önjelölt dj-ket választják, mint hogy kifizessenek egy több tagú zenekart.

Heléna azt mondja magáról, ő vendéglátózik, de ezt örömmel csinálja, mert csakis így érdemes. – Hátrányos megkülönböztetést nemigen éreztem a huszonhat év alatt, a kollégák többsége egyenrangú partnernek ismer el. Két zenekarvezető volt, aki úgy gondolta, az énekesnőnek kevesebb gázsi jár, de ilyenkor ki kell állni magunkért. Ha meg nem változik a helyzet, odébb kell állni.

Kiemelt kép forrása: https://www.origo.hu/kultura/20151227-kultura-muzeum-pussy-riot-feminizmus.html

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely