Dolgozok, tele vagyok szabadidővel és közben még rend is lesz. Ja, nem!

Sok mindent számba vettem, mielőtt a home office-t választottam volna, egy valami viszont még csak eszembe sem jutott. Ez pedig az, hogy a rendetlenség legapróbb jele is meg fog őrjíteni. Te hogy csinálod? Takarítasz vagy dolgozol? És le tudod tenni a munkát, vagy az egész életed egyetlen összefolyó munkanap? Ez itt a Hello Home Office Blog harmadik része, csak a Női váltón. 

Nem fogok hazudni, nem vagyok házitündér. Irigylem és tisztelem azokat a nőket, akik munka és gyereknevelés mellett képesek olyan rendet tartani maguk körül, mintha múzeumban élnének, de én nem tartozom közéjük. Akkor sem volt ez másképp, amikor még alkalmazott voltam, és a napjaim nagy részét nem itthon töltöttem. 

Általában azért persze igyekszem, de az otthoni teendők ugyanúgy osztódással szaporodnak, mint a plüssök, így már rég feladtam a harcot. 

Olyan még úgysem történt, hogy a rendetlenség ne várt volna meg, úgyhogy ha választhatok a között, hogy este 10-kor tepsit sikálok vagy a nap méltó befejezése képpen leülök egy pohár borral egy jó film elé, hát, én nem gondolkodom sokat. Most viszont, hogy egész nap itthon vagyok, nem tudok nem figyelni a tennivalókra, és ez kezd az agyamra menni. 

 

Kezdjük ott, hogy egy nagy masszává vált az életem. Otthon és munkahely per pillanat egy és ugyanaz. Oké, megspórolom a reggeli utazást, de ugyanígy a kávét, pletykát, ebédet is a kollégákkal. 

Szóval ülök itthon, rendkívül koncentráltan nézek ki az ablakon, és ahelyett, hogy eszembe jutna a legtökéletesebb mondat, csak az üveget tarkító zsíros ujjlenyomatokra tudok gondolni.

Tudom, hogy erre most nincs időm, így a lehető legkézenfekvőbb megoldást választom: megfordulok. 

Ekkor meg a könyvespolcot látom, ami gyermekem legutóbbi “könyvből építsünk várat”- akciója után egyrészről meglehetősen rendetlen, másrészről határozottan poros. Utóbbi szinte lehetetlen, tuti káprázik a szemem, mert meg mernék rá esküdni, hogy töröltem port a hétvégén. Persze, a bizonyítékok mind ellenem szólnak. Hiába hát a kesergés, ezt is meg kell csinálni. 

De nem most. Mondanám, hogy azért, mert ég a kezem alatt a munka, ám ez hazugság lenne. Egyszerűen csak lejárt a mosógép. Megyek kiteregetek, és elhatározom, hogy holnap máshogy lesz. És kitalálom, hogyan alakítsuk irodává a nappalit úgy, hogy ne vesszen el a fontos családi-közösségi terünk, de én is még jobban tudjak a munkámra figyelni. Sőt, kiszállni is belőle, amikor eljön az ideje.

Mert ez az egyik legnehezebb feladat. Ha ugyanis az otthonod a munkahelyed, akkor dolgozni mindig lehet. 

Persze, egészen máshogy áll az ember a munkához, amikor a saját szekerét tolja. Ez pedig nem egyszerűen szükséges, de valószínűleg elengedhetetlen feltétele is a sikernek. Ez az a helyzet, amiben kifogásokat keresni, másra hárítani a felelősséget, a körülmények mögé bújni nagyobb baj, mint hibázni. De ez az a helyzet is, amikor minden felelősségérzetünk ellenére megálljt parancsolni is meg kell tanulnunk – mégpedig magunknak. Sokkal könnyebb nem megnyitni az e-maileket este, ha azokkal egyébként egy személytelen multi épülését segítjük, és sokkal könnyebb letenni a munkát a küszöb előtt, ha nem a saját álmunkért dolgozunk. Pláne, ha egyébként egész nap át sem léptük a küszöböt! 🙂 

Amikor belevágtam, nem csak azt hittem, hogy több szabadidőm lesz, de azt is, hogy kevesebb lelkiismeretfurdalást érzek majd a magamra fordított idő miatt. Nyilván nem így történt.

Mivel egyszeriben minden leütött karakter dupla olyan fontos lett, mint korábban, azt vettem észre, hogy rohamosan csökkenni kezd a futásra vagy pihenésre szánt idő mennyisége. Nem a fontossági sorrend változott, hiszen a gyerekkel töltött minőségi időhöz továbbra is ragaszkodom, hanem a munkára és a fejlődésre fordított energia mértéke sokszorozódott meg, ami gyorsabban meríti az akkumulátoraimat, mint hittem. 

Ezeket viszont tölteni kéne ahhoz, hogy hosszú távon is működőképesek legyenek, ami szinte lehetetlen, ha folyton az jár a fejemben, hogy mit lehetne még jobban csinálni. Ez az a csapda, amibe előbb vagy utóbb a többség belesétál. Ráadásul úgy, hogy még csak nem is tudjuk, milyen rafinált kelepcével van dolgunk. Hiszen minél jobban megy, annál több energiát fektetünk bele, és így a csapda is annál erősebben szorít majd. Elméletben tudom a megoldást, a gyakorlat még a jövő zenéje. 

Fotók: Borbola Lilla.

Vélemény, hozzászólás?