Jövőre jól hozok majd rossz döntéseket!

Te hogy állsz a hibáiddal? Meg tudsz velük barátkozni, vagy el sem bírod viselni őket? Én inkább az utóbbi csoportba tartoztam eddig. De kiderült, nem minden rossz döntés jelent egyben teljes katasztrófát is. Ez itt a Hello Home Office Blog! negyedik része, csak a Női váltón. 

“Remélem, a következő évben követsz el hibákat. Mert, ha hibákat követsz el, akkor új dolgokat is teszel, új dolgokat is kipróbálsz, tanulsz, élsz, nyomást gyakorolsz magadra, megváltoztatod magad, megváltoztatod a világod. Olyan dolgokat teszel, amilyeneket előtte soha, de ami még ennél is fontosabb az az, hogy teszel VALAMIT. (…) Fogj bele bármibe, amitől félsz.”

Ez az újévi üzenet Neil Gaiman, többszörös Hugo-díjas író tollából származik, és talán soha nem értettem még olyan jól, amit mondani szeretne, mint most. Nem vagyok az a fogadkozós, számvetős típus. Egyrészt lusta vagyok hozzá, másrészt szívből utálom a januárt.

Az új év első napjain rendszerint nem kitörő lelkesedést, hanem idegesítő ürességet érzek. Olyan mintha lefagyna a gép: ülünk tehetetlenül és várjuk, hogy újratöltsön a rendszer.

Így, mivel a dolgok általában pont ugyanott folytatódnak, ahol abbahagytuk őket, nem is izgat különösebben a dátumhoz kötött tervezés és a visszatekintés sem. Most mégis úgy érzem, muszáj mérlegre tennem az elmúlt év történéseit, hiszen nagyon megváltozott az életem.

Sosem volt túl nagy önbizalmam olyan környezetben, ahol nem éreztem teljes biztonságban magam. Ez pedig azt jelenti, hogy bár mások hibáit könnyedén meg tudom bocsátani – hiszen emberek vagyunk, nem gépek -, a sajátjaimmal hadilábon állok. A legkisebb ballépés is napokra maga alá gyűr, mestere vagyok az önmarcangolásnak és a saját életemmel kapcsolatos végtelen rágódásnak is. 

Ráadásul nem kell hozzá mások segítsége, hogy mindez újra és újra felszínre törjön. Biztonsággal gondoskodom a magam szórakoztatásáról, és ha valami túl jónak tűnik, elkezdem keresni, mit rontottam el közben. Hiszen valamit tuti.

Tanítani tudnám, hogyan kell elbizonytalanítani saját magunkat. Ha lenne rá igény, ebből biztos meg tudnék élni.

Van egyébként jó oldala is ennek a defektnek. Alázatra, óvatosságra és tiszteletre tanít. Nem engedi, hogy elbízzam magam, ahogy azt sem, hogy túl sokáig ücsörögjek a babérjaimon. 

S, bár mindig is úgy éreztem, hogy ettől azért még jobb lenne nekem nélküle – épp az utóbbiak miatt –, a múlt évben sikerült kicsit jobban megbarátkoznom ezzel az érzéssel. Nem mondanám, hogy elrontott döntések nélkül vészeltem át az évet. Voltak persze kisebb és nagyobb hibák is. Olyanok, amikre ma már csak legyintek, olyanok, amikből sokat tanultam, olyanok, amikből nem tanultam az égvilágon semmit, és olyanok is, amiket még mindig szégyellek, de végső soron mind egyfelé vezetett. 

Ráadásul minden csak nézőpont kérdése: az ismeretlenbe ugorva meglepő módon még a nemszeretem dolgaink is kapaszkodót nyújthatnak.

Arról ugyan senki nem dönthet, hogy a mélyről jövő személyiségjegyei közül mit cipel tovább magával, arról viszont igen, hogy mit kezd velük. 

A hibákkal és rossz döntésekkel kapcsolatban idén három dolgot is megértettem végre. Az egyik, hogy ha nem hagyom el a komfortzónám, mert félek a hibák lehetőségétől, akkor – bármilyen közhelyesen hangzik is, de – tényleg örökre csak segédrendezője maradok a saját filmemnek. 

A másik, hogy ha folyton keresek magamban valami hibát, az nem jelenti azt, hogy mások is ezt teszik. Ez önmagában ugyanis az égvilágon semmit nem mond a munkám minőségéről vagy a képességeimről, kizárólag a belső bizonytalanságomról mesél. Általában arról is csak nekem, vagy legfeljebb a hozzám legközelebb állóknak. 

A harmadik pedig az, hogy még ha félünk is a döntéseink vagy az út közben elkövethető hibák következményeitől, mégiscsak az a fontos, hogy bárhogy is, de döntsünk. Aztán lesz, ami lesz. És sokszor – ha figyelünk – kiderül, komfortzónán kívül még annak is lehet haszna, amiről sosem gondoltuk volna, hogy segíthet. 

A jó dolgok mellett történt néhány dolog az elmúlt évben, amiért még mindig haragszom magamra, olyan is van köztük, amiért lehet, hogy sosem fogok megbocsátani magamnak. Mindettől függetlenül viszont biztos vagyok abban, hogy ha nem így alakultak volna a dolgok, ha nem azokat a hibákat követtem volna el, amiket elkövettem, és nem azokat a döntéseket hoztam volna meg, amiket meghoztam, akkor most nem lennék itt, ahol épp jó nekem. Akkor nem tudtam volna meghozni a végső döntést, ami ide vezetett. 

Nem a sorsszerűségben hiszek, hanem abban, hogy mindennek van jobb és rosszabb verziója is, és abban, hogy végül melyik valósul meg, számít, hogy hova helyezzük a fókuszt.

A hibáim, kudarcaim, és rossz döntéseim ellenére mégiscsak épülni kezdett valami. Szóval, mivel úgyse veszítek semmit, megteszem életem első újévi fogadalmát, és megtanulok bátrabban félni és hibázni. Hátha bejön. 

Fotó: Borbola Lilla.

Vélemény, hozzászólás?