Készülünk a karácsonyra, hajtjuk a hétköznapokat, a nyár már egyre mélyebbre süllyed emlékeinkben. Fázunk, hideg csípi arcunkat, s alig emlékszünk arra, amikor a kánikulában izzadtunk, és a nyaralás részleteit terveztük. Mintha ezer éve lett volna már. Mégis eszembe jut sokszor az a különös nap a különös történéseivel, amikor újra testközelben éreztem, hogy valaki mégiscsak vigyáz ránk.
Persze Balaton. Szerelem. Ott kell nyaralnunk. A szállás kicsit messzebb volt, a Bakonyban, onnan jártunk fürödni és mindenfelé. De ha már itt vagyunk, muszáj kirándulni is, annyi a felfedezésre váró hegy és völgy.
Aznap kicsit hűvösebb idő volt: jó lesz kirándulásra! Zirc felől kanyarogtunk a 82-es főúton Bakonyszentlászló felé. Az egyik kanyarban egyszer csak váratlanul csodás látvány tárult elénk: a Cseszneki vár teljes pompájában. Gyönyörködtünk, és megállapítottuk, hogy ide is vissza kell még jönni.
Haladtunk tovább, a bakonyi táj még autóból nézve is újra lenyűgözött. Itt is szívesen élnék, egész nap a gyönyörűség része lehetnék, nyugalom és szépség mindenütt.
Vinyén parkoltunk le a kalandpark előtt – na, oda nem megyünk be – nekünk elég kaland az erdő, és elindulunk a piros jelzésen a Cuha–szurdok felé. Barlang hívogat már a szurdok elején, forrást fedezhetünk fel egy kis kitérővel. A szurdok felett halad egy műemlék vasútvonal Zirc felé regényes tájon, s a vasút tovább tarkítja az amúgy is izgalmas tájat viaduktjaival. A szurdokban patak csobog, többször is átszeli a túraösvény.
A gyerekek persze belegázolnak, csurom vizesek. De mindegy, kár lenne tiltani, annyira élvezik, és úgyis megszáradnak majd. Izgatottan rohangálnak, hogy minden részét meghódítsák a tájnak. Néhol keskeny átjáró vezet át a vasúti töltés alatt. Újabb felfedezni való izgalmas hely. Nem is gondoltam volna, hogy annyira emlékezetes, hogy Bendi azt rajzolta le, amikor az iskolában a nyári élményeket örökítették meg, ahogy átnéz az alagúton, és a másik oldalon felsejlik az erdő egy ismeretlen, hívogató része. Akkor már biztos voltam benne, hogy nem volt hiába a kirándulás.
Az ösvény kiépített, biciklivel is járható, sokak által látogatott kirándulóhely pihenőrészekkel.
Néha dörög messziről az ég, de nem vesszük komolyan, mert süt a nap. A gyerekek kicsit fáradnak a többnapos strandolás után, pedig még hosszú az út előttünk.
A szurdok végén romantikus vasútállomás az erdő közepén, ahol a turistaút többfelé ágazik. Innen vissza is lehetne vonatozni, bár elég ritkán jár. A sárga kereszten haladunk tovább felfelé a hegyen egy keskeny csapáson. Itt már nem találkozunk mással, elhagytuk a népszerű szakaszt, ide már csak az igazán nagy csatangolók járnak.
Felérünk a Kopasz-hegy tetejére. Tényleg kopasz, a hatalmas írtásnak köszönhetően messze ellátunk, és amit látunk közeledni, azt már nem lehet nem komolyan venni.
Gomolygó, sötét, vészjóslóan fölénk tornyosuló felhők, s közben egyre jobban dörög az ég. Hűha! Elbizonytalanodunk.
Most mi legyen? Itt vagyunk a semmi közepén, kb a túra felén, bármerre megyünk, minden messze van, és közben a jelzést sem találjuk. Menjünk vissza? De most már messzire vagyunk bárhonnan is.
A vihar megállíthatatlanul tart felénk. Keresgéljük a jelet, egyre jobban esik, pánikhangulat kezd kialakulni. Még egy turistapihenő sincs a közelben, ahova behúzódhatnánk. Itt kóválygunk a hegy tetején a viharban, s azt sem tudjuk, hol vagyunk. Ha csak ketten lennénk, nem lenne baj, még buli is lenne, valahol kivárnánk az esőt, majd folytatnánk az utat. Még annyi szépség vár ránk, és egy még izgalmasabb kalandra emlékeznénk vissza.
A gyerekek azonban már nem annyira lelkesek, és már nem hitegethetjük magunkat azzal, hogy a vihar elkerül. És akkor, mint egy deus ex machina, a semmiből feltűnik egy erdészeti terepjáró. Megállnak, hogy látják, gyerekekkel vagyunk. Mondjuk, hogy nem találjuk a jelzést sem. Megmutatják a jelet, de akkor már szakad. Levigyük magukat? Hol parkolnak? A gyerekek ujjonganak! Jeee! Terepjáróval megyünk!
Bepréselődünk védőangyalaink mellé egymás ölébe, s a vihar feltartóztathatatlanul kitör.
Én még vetek egy utolsó, titkos, vágyakozó pillantást az ösvény felé, ami lefelé kanyargott volna. Még visszajövök – suttogja a szenvedélyem, de most mennünk kell.
Ömlik az eső, alig lehet kilátni az ablakon, még a terepjáró is nehezen tud levergődni a sáros, vízmosásos utakon, mi mégis vidámak vagyunk. Biztonságban. A gyerekek kedvesen cseverésznek megmentőinkkel. Valahogy minden olyan természetes ebben a véletlen-váratlan helyzetben. Köszönjük!
Fotó: rawpixel.com
