Már dél van és még mindig rajtad a pizsi? – Hello Home Office Blog 5.

Otthon és munkahely egy és ugyanaz. Bezárkózunk. Szoktál azon gondolkodni, hogy vajon mostál-e már fogat, vagy csak simán leültél a gép elé ébredés után? Én igen. Ez itt a Hello Home Office Blog ötödik része, csak a Női váltón. 

Aki otthon dolgozik, tudja, hogy a home officer lét rákfenéje épp az, amitől egyben olyan vonzó is lesz. A magánélet és a munka menthetetlenül összefolyik.

Eleve nem tudod nem hazavinni a munkát, hiszen otthon vagy. Munka pedig mindig van.

És mivel még fogat mosni sem kell hozzá, hogy nekilássunk a napi adagnak, a határok könnyen elmosódnak. 

Persze ez nem azt jelenti, hogy egész nap pizsiben ülök itthon. Már csak azért sem, mert van egy majdnem ötévesem, akit minden hétköznap reggel oviba kell vinni, úgyhogy minimum a mackó nadrágomra biztos lecserélem az éjszakai outfitemet, és valahol a rohanásban a fésű is a kezembe kerül. S, bár meggyőződésem, hogy – bármilyen szép alakot is varázsoljanak – nincs kényelmetlenebb dolog a melltartónál és a derékban szűkített farmernál, azért úgy tűnik, nekem mégsem jó, ha minden nap úgy telik, hogy messziről elkerülöm az embereket és a tükröt. 

Amíg nyár volt, semmi problémát nem okozott a napközbeni bezártság, hiszen kisgyerekes anyaként pont úgy töltöttem a délutánokat, ahogy mindenki más: a közeli játszótereken vagy a városi strandon, két napi hideg élelemmel és túrahátizsákkal felszerelkezve.

Szóval interakcióból és levegőből is jutott elég, és ha nem is tökéletes, de bizonyos mértékű egyensúly azért mutatkozott a munka és a társasági életem között.

De ahogy az a kisgyerekeseknél lenni szokott, a hosszú esték beköszöntével ez gyorsvonatként száguldott tova.

Minden átmenet nélkül lettem barlanglakó, és még csak észre sem vettem. Az egyik héten még túlnyomórészt ingek kerültek a mosógépbe, a másik héten már leginkább itthoni ruhák lógtak a szárítón, ráadásul a futást is mellőzni kezdtem. Nem találkoztam senkivel, aki egyébként ne lenne a mindennapi életem része, munka közben ettem, a lakáson kívül megtett táv az óvoda-bolt-zöldséges háromszögre korlátozódott, a szombati nagybevásárlás előtt pedig olyan hévvel kaptam elő a leporosodott sminkkészletet, mintha az év bulijába készülnék. A kezdeti egyensúly – bármilyen kényes is volt – úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna.

Azt mondják, extrém tudatosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember be tudja állítani a megfelelő egyensúlyt. Ja, kérem, én az voltam. Vagy mégsem? Nem hát. Mire észrevettem, mi bajom, már úgy éreztem, kezdek bedilizni. De legalább észrevettem.

Szóval, most pont azt fogom tenni, amit a nők többsége enyhe válsághelyzetben: fodrászhoz megyek. És lehet, hogy felhívom a kozmetikusomat is, hátha még emlékszik rám.

Aztán veszek egy nagy levegőt, és előszedem az ingyenesen letöltött évtervezőmet, és megpróbálok szembenézni a kérdéseire adott válaszaimmal, mert az sem lesz fáklyásmenet. Bízom benne, hogy ha nem csak napi célokat tűzök ki magam elé, akkor sikerül továbblátnom az adott héten, és kevésbé zárkózom be a hétköznapjaimba. Ahogy abban is, hogy ez nem marad sem állandó, sem visszatérő állapot, mert – most, hogy rájöttem, mi nem jó nekem – megtalálom az egérutakat. 

Hogy ehhez elég-e szimplán csak tudatosnak lenni? Szerintem nem. Ahogy most látom, számomra a barlanglakóvá válás, és bezártságból való kiszakadás is egy hosszabb folyamat szükséges része volt. Nem biztos, hogy mindenki átesik ezen a szakaszon, amíg beletanul a saját karrier- és életmódváltásába, de kizártnak tartom, hogy én vagyok az egyetlen, aki napokig csak lehajtott fejjel közlekedik a fürdőszobában, nehogy véletlenül bele kelljen néznie a tükörbe. 

Varázsló nem vagyok, a rózsaszín masnival átkötött életmód tanácsokat már rég elengedtem, a munkámat pedig szeretem. Az, hogy bele tudjak nézni a tükörbe, elemi szükségletem. Úgy tűnik, nem csak képletesen, de szó szerint értve is. 

Fotó: Borbola Lilla.

Vélemény, hozzászólás?