Simon-Mazula Diána és festő férje, Tibor sokat utaznak, sok helyen éltek már. A tavalyi évük különösen sűrűre sikerült: kiadtak egy könyvet, önálló múzeumi kiállításuk nyílt és szerepeltek egy San Francisco-i aukción. E sűrű év után, rövid barcelonai utazásukat és szegedi könyvbemutatójukat követően ültünk le Diánával, hogy meséljen nekünk arról, milyenek egy festőfeleség, egy igazi múzsa mindennapjai, mit tanul és dolgozik, mik a tervei. Most éppen itthon, Magyarországon.
– Nem lehet szétválasztani a privát és a művészeti kapcsolatotokat, mert az egyikből következik a másik. Melyik volt előbb?
– Tizenkét éve ismerjük egymást, Tibor korábban Szegeden tanult, rajzolt és festett, ezután hét év szünetet tartott, animációval és rövidfilmekkel foglalkozott. Amikor összekerültünk, akkor kezdett újra festeni, amiben támogattam és inspiráltam is. Nagyon megható volt számomra, ahogy erről beszélt. Először – ugyan rólam is készültek képek, de – többségében más témái voltak. Aztán az idők során egyre többször kerültem a festményekre.
A sorozatot, amin most dolgozik, és amin én szerepelek, már San Franciscoban kezdte. 2010-ben költöztünk ki, mesterképzésre jelentkezett, és 2012-13 körül, a kötelező alaptémái közé választott. Innentől kezdve szerepelek én a legtöbbet a képein.
– Úgy tudom, te is sokat vagy a műteremben. Mi a te feladatod itt?
– Igen, nagyon sokat, hiszen közös munkának, szenvedélynek tekintjük a festést.
A festményeket Tibor festi, de a beszerzéstől a témaválasztásig, a modellkedéstől a menedzsmentig én is mindenben részt veszek. Ahhoz, hogy tudjanak róla, folyamatos jelenlétre van szükség.
Ehhez én fotózok és rendszerezem az elmúlt 10–15 év anyagát. A galériákkal is gyakran én tárgyalok az együttműködésekről. Az utóbbi időben több képet értékesítettünk, decemberben pedig öt képpel voltunk jelen két budapesti galériában a két Kortárs Képzőművészeti Vásár keretében: a RAF-on és az ArtMessengeren.
Tibornak fontos a jelenlétem, könnyebben fest, ha vele vagyok. Gyakran csak a háttérből csöndesen figyelem, ilyenkor olvasok, pihenek vagy fotózom. És van, amikor aktívan segítek, modellt ülök. Kezdetben zavaró volt számomra ez a helyzet, most már természetes, nem tekintem munkának, az életem részévé vált.
Amikor egy kép elkészül, Tibor meg szokott kérni, hogy húzzak bele én is egy ecsetvonást, hogy én is szerepeljek benne. Alkalmanként elfogadom, de maga a gesztus jól esik.
– El szoktad mondani a véleményedet a képről akkor is, ha nem tetszik?
– Természetesen ilyen is előfordul. Tibor általában hallgat a véleményemre, de amikor valami nem sikerül, feszültebb, akkor nyilván nem mindenképpen fogadja el az észrevételeimet. És van, amikor nem kéri, én mégis mondom.
– Milyen reakciókat kaptok, amikor kiderül, hogy ti egy pár vagytok és Tibor múzsája is vagy egyben?
– Ez elég gyakori és természetes a mi köreinkben, együtt lenni és ott lenni az alkotás során. Tibor festőtársai közül kettő-háromnak ugyanígy a barátnője volt a modellje. Nem tanultam képzőművészetet, de követem a kortárs művészetet. Ha múzeumba megyünk, mindent elolvasunk, és sokkal nyitottabb vagyok. Én is kíváncsi vagyok, milyen az élete annak, akinek a műveit látom – ezzel mások is így lehetnek. Sokan vannak, akik – ha nem is egyetlen párkapcsolatban, de – végig a párjaikat festették. Például Alex Kanevsky amerikai kortárs festőművész majdnem minden festményén a felesége szerepel.
– Előfordult már, hogy azt mondták neked, hogy mindössze háttérember vagy, aki „csak hozzájárul” a festő művészetéhez?
– Az ehhez való viszonyulást Amerikában sokkal természetesebbnek éreztem, pozitívan és érdeklődéssel közeledtek hozzánk. Magyarországon többször találkozunk meglepő vagy rosszindulatú kérdésekkel.
Ha úgy vesszük, több „létünk” van. A békéscsabai, a San Francisco-i, a dubaji. Kemény munka volt mindenhol helytállni. A sok áldozat ahhoz is fontos, hogy valamit elérjen az ember. Ezt külföldön jobban megbecsülték, mint itthon. Az eredményeket látva kevés fogalmuk van az embereknek, hogy mennyi munka és energia idáig eljutni. Gyakran mondják, ha megkérdezik egy kép árát, hogy Úristen, miért annyiba kerül egy kép?! De ebben benne van a kiállítás megszervezése, a berendezés, a képek elhelyezése a galériában. Ez mind közös munka.
– Milyen Tiborral, egy festővel az élet?
– Nagyon változatos, ugyanakkor nagyon kiszámíthatatlan is. Nagyobb fordulatok vannak az életünkben, mint például a költözések, melyek sok bizonytalansággal járnak.
Viszont egész életemben kalandvágyó voltam, nem ijedek meg a változástól.
Ezek inkább a személyekhez kapcsolódóan szoktak kemények lenni, nagyon nehéz elválni, főleg gyerekektől, és azoktól, akikhez érzelmileg kötődöm. A kapcsolatok megszakadnak, esetleg később újraélednek. Meglátogatnak Dubaiból és San Franciscoból is, de ez nem ugyanaz.
Amit még nagyon szeretek benne, hogy művész: sokkal több, érzékenyebb vagy finomabb dolgot észrevesz az életben, akár érzelmileg, de akár képekben is. Lehet, hogy picit én is ilyen vagyok.
– Mennyit dolgoztál a most megjelent albumon, melynek borítóján szintén téged ábrázoló kép szerepel, és mivel foglalkozol, amikor nem a műteremben dolgozol?
– Nem nagyon vettem részt benne, mert nekem is sok volt a dolgom, de Tibor adott a véleményemre. 16 éve a gyerekvédelemben, gyerekekkel foglalkozom és nagyon szeretem. San Franciscoban szerettem volna iskolába járni, fotózást és nyelvet tanulni, de nem sikerült. A munkám nehéz volt, és nehéz volt megkapni is az állásokat, de emellett rengeteg szabadságot is adott. Egész napokat töltöttünk múzeumokban és a Golden Gate parkban. Vágyom vissza, otthon éreztem magam, de azóta megváltozott a város. Rengeteg művész elment, rengeteg galéria bezárt. A művészetszerető és -pártoló réteg egy része is elköltözött. Lehet, hogy egyszer visszamegyünk Amerikába, de nem biztos, hogy ugyanoda.
– Itthon fotózást kezdtél tanulni. A két képzőművészeti ág közel áll egymáshoz. Tibor ad neked tanácsot?
– Ez a harmadik szemeszterem. A fotózás iránti vágy úgy alakult ki, hogy Tibor mindenféle textúrákat fotózott, majd mellette én is belekezdtem. Olyan jó, hogy mást veszünk észre, gyakran megdicséri a képeimet! Sokszor azért nem ad tanácsot, mert vannak olyan témák, amiket teljesen más szemmel nézünk, és nem akar megzavarni. Hamarosan a portréfotózás következik, és én a beállított portrék helyett a spontán pillanatokat szeretném elkapni. Sokat fotózom a műteremben is. Azt gondolom, még csak hobbi szinten fotózom, de szeretném komolyabban folytatni.
Ha úton voltam, akkor napközben fotókon mutattam be neki, hogy hol járok. Aktív kapcsolatban vagyunk, amikor nem vagyunk együtt, de nem sok időt töltünk külön. Ez az életformából, közös érdeklődésből is adódik. Ezen Kaliforniában senki sem lepődött meg. Együtt vagyunk, közösen is kezelnek minket.
Szinte minden este – tévénézés helyett – lemegyünk legalább egy egyórás sétára, ez mindkettőnk életében fontos. Ezért is szerettük San Franciscot, mert a Golden Gate Park mellett laktunk.
Pesten is gyalog járok mindenhová. Közben sokféle utcai helyzettel találkozom, ami inspirál. Nekem a sétától van otthonérzésem.
Nagyon hiányzik a kilenc év óceánpart. Városiak vagyunk, de fontos számunkra a természet közelsége. Budapesten is jártunk tücskös utcákban a belvárosban, az Andrássy út közelében, nagyon szerettem. Békéscsabán is otthon vagyunk, itt Pesten is valamennyire, és egy kicsit San Francisco-t is annak tekintem. Az otthon-otthon, az Békéscsaba. De fizikailag nincs otthonunk. Gondolkozunk rajta.
