stressz

Eszed az ideget? Tévedsz. Az ideg és a stressz fal fel téged

Alapvetően bírom a stresszt, javamra tudom fordítani a feszültséget – a mi szakmánkat másként nem is lehet űzni. A karrierváltás során tapasztalt feszültség viszont kifogott rajtam, és életemben először látványos testi tüneteket is okozott. Ez itt a Hello Home Office Blog hatodik része, csak a Női váltón.

Ne stresszelj! Nyugalom! Minden megoldódik magától. A feszültség csak feszültséget szül, lassíts, ne hergeld magad… és a többi. Valószínűleg senkinek sem ismeretlenek ezek az egyébként jó szándékú tanácsok. Kivéve, ha ő maga Buddha, vagy egy másik bolygón él.

Én például pillanatok alatt képes vagyok bármilyen jelentéktelennek tűnő apróságon felidegesíteni magam. Eleve túl sokat foglalkozom mások véleményével, így rosszabb napjaimon az sem ritka, hogy azon kattog az agyam, vajon elég kedvesen köszöntem-e meg a tíz deka párizsit a boltban. És bár már remek technikákkal rendelkezem a stressz folyamatának megállítására, ráadásul a munkám során megtanultam, hogy mit tudok belőle a javamra fordítani, azért a karrierváltásommal járó feszültség mégis felismerhető nyomokat hagyott rajtam.

Változatos stressztünetek

Végül is nem kellett volna meglepődnöm. Láttam már ekcémás kezdő vállalkozót, gyomorfekélyes haladót, de írtam olyanról is, akinek egy majdnem szívroham változtatta meg az életét.

És, mivel a stressznek és a szorongásomnak már jóval a felmondásom előtti időszakban is voltak testi jelei, a menetrendszerűen jelentkező hajhullás, az alvászavar és a gyors fogyás sem ért váratlanul.

Az övsömör viszont igen. Először azt hittem, csak kontaktallergiáról van szó, és mivel nem voltam biztos benne, hogy gyerekként átestem a bárányhimlőn, nem gyanakodtam a szövődményeként jelentkező ideg- és bőrgyulladásra sem.

A meglepetésnél csak a kellemetlenség volt nagyobb.

Azt sem bírtam elviselni, ha hozzáért a derekamhoz a ruhám, a kedvemről pedig inkább ne is beszéljünk. Ekkor szerencsére már a home officer lét áldásos előnyeit élveztem, így el tudtam bújni a világ elől, amíg átvészeltem, de nem tudom, hogy oldottam volna meg, ha épp meeting-dömpingen kellett volna részt vennem.

Kétségek és szorongás után rendrakás

Félreértés ne essék, nem hiszem, hogy kizárólag stresszes időszakban lehet beteg az ember, ahogy azt sem, hogy az egészségügyi állapotunkért teljes egészében a pszichénk felel.

Mégis kénytelen voltam belátni, hogy ebben az esetben a jövővel kapcsolatos kétségeim, az erősödő szorongásom, az izgalom és a folytonos idegeskedés vezethetett a gyulladás kialakulásához. Pláne, mert ennyivel nem ért véget a dolog.

Ne hagyd, hogy legyőzzön a stressz! (Forrás: Pexels, energepic.com)

De nem ám! Mire a derekam meggyógyult és rendbe tettem a fejemben, amit rendbe kellett tenni, beköszöntött az ősz, a gyeplő pedig észrevétlenül megint lazulni kezdett a kezemben. Minden előjel nélkül hámlani kezdett az orrom. De nem úgy, mint egy sima napégés után, hanem igazán durván és látványosan. Szerettem volna elbújni. Csúnya volt, az emberek megbámulták, ráadásul nem lehetett elrejteni, akárhányszor tükörbe néztem, figyelmeztetett rá, hogy valami nem stimmel.

Mennyit hagyok magamból a stressznek?

Egy időben sok egészségügyi témájú cikket írtam. A betegségek többségénél kiváltó faktorként jelent meg a stressz, és az orvosok is mindig elmondták, hogy a legtöbb, amit magunkért tehetünk, hogy kerüljük a feszültséget. Még most sem tudom hogyan. Szerintem ők sem.

Az én bőrtüneteim a kanyarban sincsenek egy gyomorfekélyhez vagy egy infarktushoz képest, de annak fényében mégis ijesztőek, hogy bár a karrierváltás után nyilvánvalóan emelkedett a stressz-szintem, még most sem érzem úgy, hogy ez indokolta volna a megjelenésüket.

Voltam már rosszabbul is, látszott már távolabbinak is a fény az alagút végén. Akkor mégis miért most? És miért így? Feltétlenül ezzel kell járnia a vállalkozói létnek? Hogyan ne stresszeljek? Nem tudom a válaszokat, csak tapogatózom.

Azt mondják, idővel egyre rosszabbul bírja a szervezet a stresszt és a terhelést. Talán ez az igazság.

Talán az, amihez tavalyelőtt még túl fiatalnak és túl erősnek gondoltam magam, ma már a kőkemény valóság, és ideje megbarátkoznom a gondolattal, hogy már nem bírok el mindent. Pedig én még jól jártam, hiszen nem kerültem kórházba, nem estem le a lábamról, nem váltam munkaképtelenné, ahogy olyan sokan azok közül, akiket felfal az ideg.

Nem mondom, hogy félek, de azért nyugodt sem vagyok. Kezdek úgy gondolni a stresszre, mint valami folyton éhes állatra, ami elől hiába is menekülnénk, úgyis elkap. A kérdés az, hogy időben észreveszem-e, ha már túl sokat harapott belőlem. Ahogy magamat ismerem, nem biztos.

Kiemelt kép: Borbola Lilla. 

Vélemény, hozzászólás?