Beszélhetünk úgy a nehézségeinkről, hogy az ne csupán panaszkodásnak tűnjön? Szerintem igen. Már amennyiben a menet közben adódó problémákra a fejlődés részeként tekintünk. Ez itt a Hello Home Office Blog 7. része, csak a Női váltón.
Nemrégiben egy nagyon kedves barátom, akivel gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és aki naprakész volt a teljes karrierváltásomat illetően, megkérdezte tőlem, hogy végül is boldog vagyok-e, mert a blogbejegyzéseket olvasva nem mindig biztos benne.
Teljesen őszintén válaszoltam, hogy igen. Ez a boldogság vagy elégedettség viszont nem jelenti azt, hogy nem ütközöm nap mint nap akadályokba, és hogy nem érnek menet közben váratlan meglepetések. Így volt ez akkor is, amikor gyerekem született, miért lenne másképp most, amikor szintén alapjaiban változott meg az életem?
Zombi üzemmódban is működik?
Azt hiszem, ha képesek vagyunk nyitottan tekinteni a körülöttünk és bennünk zajló folyamatokra, akkor rájövünk, hogy a nehézségek – még ha néha úgy tűnik is – messze nem csak idegesítő velejárói az életnek.
A legbanálisabb példám erre szintén a gyerekneveléshez kapcsolódik.
Sosem gondoltam volna, hogy működöm, ráadásul jól működöm, olyan kevés alvással is, amilyennel be kell érnem. És, tádám, még mindig itt vagyok!
Bár túlfáradt állapotomban korábban bárkit megettem reggelire/ebédre/vacsorára/desszertnek, ma már csak veszek egy mély levegőt és megyek tovább.
A zombi üzemmódban való létezés kéretlenül is megtanított rá, hogy amikor azt hiszem, tényleg nem bírom tovább, még minimum két órányi aktív ébrenlét vár. Ha ezt fel tudja dolgozni az ember, higgyétek el, előbb-utóbb a hegyet is arrébb hordja. Hogy melyiket és mennyi idő alatt (nem mindig azt és nem mindig olyan gyorsan, amit és ahogy tervezete), az más kérdés.
Nem fenékig tejföl
A nehézségek ettől viszont nehézségek maradnak.
És pofátlan átverés úgy tenni, mintha nem lennének, és mintha a szakmai boldogság valami vattacukros csillámpóni karámba zárt trillázó rigófütty lenne. Mert nem az.
És én még csak nem is valami újdonságot próbálok bevezetni a piacra.
Nagyon kemény tanulási folyamat, amelynek során fájdalmas és meglepő pofonokból kezd épülni egy ÚJ rendszer. A fejlődés sosem kényelmes. A fejlődés fáj – ahogy a sebek is húzódva gyógyulnak. Először nem ad, hanem elvesz. Időt, pénzt, energiát – és sajnos nem csak tőled, hanem azoktól is, akiket a legjobban szeretsz.
Mégis megéri
Hogy miért éri meg mégis? Mert minden perccel többet tudok. Nemcsak magamról, de a világról is. És engem szenvedélyesen érdekel a világ, ahogy az is, hogy hol van benne a helyem. Ha sírok, ha a stressztől leszakad az orrom, ha kihullik a hajam, ha összenyomnak a falak, ha hiányzik a folyosói pletyka, ha rámtelepszik a megfelelési kényszer, akkor is imádom figyelni mi, hogy történik velem. Szakmai ártalom, tipikus újságíró betegség. De én, kösz, jól vagyok így!
Igényt tartok a saját küzdelmeimre, mert több lettem általuk.
Igaz, hogy néha nagyon egyedül érzem magam home office-ban, de szerencsére akad pár barátnőm, aki örömmel segít ezen. Az is igaz, hogy a stressztünetek megijesztettek, de őszintén szólva csak rajtam múlik, hogy teszek-e ellenük. Még most is izgulok, ha árajánlatot kell adnom, de szerintem egyre jobban csinálom, és amellett, hogy dühből lefutottam életem első tíz kilométerét (amit a gimis tesitanárnőm biztos nem hinne el), írtam egy vállalható üzleti tervet is (amit meg a matektanárnőm nem hinne el).
Szóval szerintem nem félni kell a nehézségektől, hanem használni őket. És fontos, hogy erről beszéljünk, mert tudom, hogy milyen sokat számít az, ha az ember nem érzi magát egyedül a problémáival.
Fotó: Borbola Lilla.
