Rendőrfőnökből zarándokfogadós – Halálfélelmét váltotta szabadságra Rózsa

Határozottan, de mindig mosolyogva irányítja a kis észak-nyugat-spanyolországi zarándokszállást Benedek Rózsa, aki 45 évesen döntött úgy, hogy rendőrkarrierjét hátrahagyva inkább az El Caminót járó zarándokokat segíti. 

– Szegeden érettségiztem, és azonnal, szinte még gyerekfejjel a rendőrség állományába kerültem. Igazi parancsuralmi rendszerben lettem felnőtté, majd ennek a rendszernek az egyre feljebb kerülő vezetője. Először elvégeztem a rendőrtiszti főiskolát, majd a jogi egyetemet, és meglehetősen komoly karriert építettem a közigazgatáson belül is.

Benedek Rózsa rendvédelmi karrierje több mint húsz éven át szárnyalt, egészen 2012-ig, amikor mind a munkahelyén, mind a magánéletében és az egészsége területén is drasztikus változásokkal kellett szembenéznie.

– Egy nagy operáció előtt álltam, és miközben arra vártam, hogy a kórház hullaházra emlékeztető alagsorából elvigyenek a műtőbe, szabályos halálfélelem lett úrrá rajtam. Szó szerint rettegni kezdtem attól, hogy ezt nem fogom túlélni, bele fogok a műtétbe halni.

– Tudod, én fiatal koromban rendszeresen sportoltam, vívtam és cselgáncsoztam is. Aztán a gyerekek születése, az állandó tanulás és a karrierépítés teljesen háttérbe szorította az edzéseket. De azért minden év októberében ott álltam a lakásunk ablakában, és csodáltam a Bécs–Budapest maraton befutóit, és vágyakoztam az után, hogy majd egyszer én is lefutok egy maratont.

– És akkor, ott, az alagsorban, a torkomat szorító halálfélelem közepette azt találtam magamnak mondani, hogy ha ezt most túlélem, akkor lefutom a maraton. És hát túléltem.

Maraton helyett El Camino

Igen ám, de Rózsa pont futni sosem szeretett. És hiába próbálkozott vele, nem követte sikerélmény a kísérleteket.

– Azon törtem a fejem egyre, mivel válthatnám ki ezt a fogadalmat, mi az, ami van olyan nagy teljesítmény, mint a maraton. És akkor bevillant, hogy El Camino. Ez jó! – gondoltam elégedetten, hallottam róla, hogy a camino jó hosszú, ez egész biztosan felér egy maratonnal! A családom, főleg az egyetemista fiaim először teljesen hülyének tartottak, de én tántoríthatatlan voltam.

– „A Camino mindenre megadja a választ” – ezt olvastam, és nekem válaszokra volt szükségem, sok-sok válaszra.

De az első napok korántsem teltek olyan idillien, ahogy azt Rózsa eltervezte.

– Utáltam. Minden percét, minden egyes métert, amit meg kellett tennem.

– Minden reggel úgy indultam neki, hogy csak azon járt az eszem, hány kilométert kell ma mennem. Egész álló nap csak szenvedtem mindentől: az időjárástól, a tájtól, az emberektől körülöttem, fájt mindenem, de hajtott, hogy nekem ezt meg kell csinálnom. És akkor jött a Meseta, a spanyol felföld, a legkietlenebb szakasza az egész Caminónak, amit tényleg majdnem mindenki csak túlélni akar. Leültem, és elkezdtem számolgatni, mennyit kell még mennem, hogy elérjem a mai szállást.

– És akkor egyszer csak megszólalt bennem a belső hang: „Kell?” Abban a pillanatban rájöttem, hogy hiába nőttem bele egy parancsuralmi rendszerbe, ahol mindig döntöttek helyettem, ahol mindig megmondták, mit kell csinálnom, ez itt nem az a hely többé. Hiszen ha úgy döntök, akár egész nap ülhetek ezen a kövön, és senki nem fog felelősségre vonni. Sőt még akkor sem, ha azt mondom, hogy elég volt, hazamegyek. Vagy ha a hátralévő két-három hetet inkább a tengerparton töltöm – meséli Rózsa. 

“Szabad ember vagyok”

– Ott és akkor, a Mesetán rájöttem, hogy szabad ember vagyok. Azt csinálok, amit akarok.

– Ettől a naptól minden megváltozott. Ettem a szedret az útszéli bokrokról, élveztem a tájat, megálltam beszélgetni a bárokban az ötvenszavas spanyol szókincsemmel, és az utolsó száz kilométeren már nem azt számoltam, hogy mennyi van hátra, hanem azt, hogyan tarthatna ez az egész még egy kicsit tovább.

Mire Rózsa begyalogolt a Santiago de Compostela-i katedrális elé, már szabad ember volt, aki tudta, hogy soha többé nem akar a magyar közigazgatás része lenni.

– Olyan szabadságot kaptam, amiről korábban el sem tudtam képzelni, hogy létezik. Vissza akartam jönni Spanyolországba, megtanulni a nyelvet, így a legkézenfekvőbb utat választottam, elkezdtem különböző helyekre írogatni, hogy hol fogadnának önkéntes munkára. A muxiai Albergue Delfín magyar tulajdonosa volt az egyetlen, aki azonnal visszaírt, hogy időkorlát nélkül jöhetek. Ő nagyon gyorsan egyre több feladatot bízott rám, nappal dolgoztam, éjszaka tanultam a nyelvet, a szabadidőmben pedig nézegettem a helyi üzlethelyiségeket, hogy melyikben nyithatnék cukrászdát. Aztán a tulajdonos a szezon végén megkérdezte, hogy miért nem veszem inkább át tőle az Albergue üzemeltetését…, és én belevágtam. Ez 2014-ben volt, 2015-től vettem át a bérleti jogot.

Szabadon

Rózsa korábbi agyonszabályozott jogász-rendőr élete után hirtelen belecsöppent a szabadságba.

– Itt mindenről én döntöttem, ugyanakkor, ha hibáztam, az is 100%-ban az én felelősségem volt. Ráadásul minden más téren is megváltozott az életem: egyszerre cseréltem foglalkozást, országot, nevet, mert a Rózsa kiejtésével a spanyolok (sem) igazán nem tudnak megbirkózni, életstílust és külsőt.

– A kiskosztümös, jól fésült irodai „muciból” bakancsos, lófarkas, praktikusan öltözködő és élő nő lettem. Ott a ranglétra tetején álló vezető voltam, itt csak úgy emlegettek a helyiek, hogy „la Húngara”, vagyis a magyar nő, és imádni valóan lassan és együgyűen beszéltek hozzám, hogy megértsem, amit mondanak.

– A nyelv mai napig ki tud rajtam néha fogni, főleg, ha valami teljesen új területre tévedek, vagy ha telefonálnom kell. Amikor a felújítások zajlottak a zarándokszálláson, olyan eszközök nevét kellett megtanulnom, amiben magyarul sem voltam teljesen biztos, de megoldottam valahogy – folytatja.

– A legtöbbet talán abban változtam, hogy független lettem, és minden döntésem következményét kizárólag én viselem. Nagyon megfontolt lettem anyagi ügyekben, a beruházásokat csak akkor indítom, ha egészen biztosan látom a megtérülését, és mindent ezerszer átgondolok – mondja.

Csak lazán

Ha pénzügyekben nem is, az élet számos területén azonban jóval ellazultabb a már hat éve Spanyolországban élő Rózsa, mint korábban volt.

– Már nem akarok mindenkinek megfelelni, és a maximalizmusom is sokat finomodott. Tudom, hogy ha a lelkem kidolgozom, akkor is mindig lesznek elégedetlenek, de már nem annyira veszem ezt a szívemre.

– A saját időmmel is engedékenyebb lettem: régen mindent előre, percre lebontva megterveztem. Ma már ha látom, hogy jó idő lesz jövő héten, már szervezem is át a hetet, hogy tudjak menni valamelyik camino útvonalra gyalogolni. Átalakult az étkezésem, és rengeteg időt töltök a szabadban mozogva.

A jövő

Rózsa a jövőjét is a „zarándokiparban” képzeli el, de nem feltétlenül egy zarándokszálláson.

– Kezdem érezni, hogy fáradok, és az elején megfogadtam magamnak, hogy addig csinálom ezt a munkát, amíg élvezem. Terveim szerint még négy évig maradok, és ha ez letelik, valószínűleg átadom az üzemeltetést, és más területet keresek magamnak, lehetőleg Camino-vonatkozásút.

– Én voltam a legelső zarándok, aki végigjárta a most kialakított Via Mariana nevű portugál–spanyol zarándokutat. Az út népszerűsítéséért tett erőfeszítéseimet a Via Mariana Szövetség is észrevette, és nemrégiben a szervezet vezetőségi tagjai közé választottak egyetlen külföldiként. 

Amikor ott ülök köztük, eszembe szokott jutni a hét évvel ezelőtti Rózsa, aki a párszavas szókincsével próbálta magát az első caminóján a kocsmárossal megértetni… és akkor nagyon büszke vagyok arra, hogy idáig jutottam. Tudom, hogy akármi is lesz a választott utam négy-öt év múlva, a Gondviselés akkor is vezetni fog.

Vélemény, hozzászólás?