„Nálunk mindenki önkéntes, ingyen dolgozunk” – Amikor nem fizetik ki az elvégzett munkát

Egy héten belül kétszer is utólag derült ki számomra, hogy nem fogok kapni pénzt a munkámért. Erről csak én tehetek, mert előbb dolgoztam, csak utána tájékozódtam. Márpedig ma Magyarországon a sajtóban egyáltalán nem természetes, hogy a megírt cikkért fizetés is jár. Vajon miért alakult ez így, és meddig lesz jellemző erre a szakmára? 

„Örömmel vesszük, nagyon szépen köszönjük, előre is!” – válaszolta üzenetemre december elején az egyik legolvasottabb kulturális portál főszerkesztője. Azzal kerestem meg, hogy Szegeden könyvbemutató beszélgetést rendeznek, szívesen írnék erről az eseményről, mert a szerző pályája Szegedről indult. Megírtam, hol dolgoztam eddig, hogy szabadúszó újságíró vagyok, és képeket is készítenék. 

Biztosan tudod, hogy kell?

A főszerkesztő örült. Kérte, küldjek majd az írással együtt néhány mondatos bemutatkozó szöveget is. Megkért, olvassam el figyelmesen levelének csatolmányát, amely a korrekt tudósítás ismérveiről szól, és bemutatja a lapra jellemző protokollokat.

Ezen tűnődtem egy percig, mert sok mindenre számítottam, amikor huszonöt év napilapos munka után vállalkozó újságíró lettem, de arra nem, hogy majd azzal kezdődik egy munkakapcsolat, hogy elmagyarázzák, miképpen kell megírnom egy tudósítást.

Másrészt viszont – gondoltam – semmi baj nincs azzal, hogy ez így működik, mindenki egyenlő esélyekkel indul, a profi és a pályakezdő is.

Szeretem megírás után még olvasgatni, módosítani, pontosítani a szövegeimet. Most különösen figyeltem minden mondatra.

A szöveg azonban nem felelt meg elsőre: a főszerkesztő megint a köszönettel kezdte, de aztán udvariasan felhívta a figyelmemet arra, hogy sajnos mégsem olvastam el elég figyelmesen, amit átküldött, hiszen nem írtam a szövegbe közcímeket, a cikk főcíme pedig „…nem elég figyelemfelkeltő (….) Kérlek, küldd el újra a doksit…” Amit szóvá tett, abban igaza volt. Csak azon csodálkoztam, hogy ahol én dolgoztam, a szerkesztő minden szívfájdalom nélkül adott új címet a cikknek, ha úgy látta jónak. Tudomásul vettem, hogy itt más a szokás, úgy gondolják, ez az én feladatom, nem dolgoznak helyettem egy másodpercet sem. Helyes. 

Átírtam a szöveget, elküldtem. A főszerkesztő megköszönte. Érdeklődött, hogy a képeket én készítettem-e.

Később értesített, amikor fölkerült az oldalra a cikkem, betűre pontosan úgy, ahogyan a második változatában megírtam. Megint nagyon szépen megköszönte az írást és a türelmet. 

És ennyi

Persze, arra számítottam, hogy megírja azt is, mennyi pénzről állítsak ki számlát, azt milyen címre küldjem el. Ilyen üzenet azonban nem érkezett. 

Utóbb rábukkantam egy cikkre, amely arról szól, hogy akivel én leveleztem, 2016-ban alapította az oldalt, meggyőződése, hogy igenis lehet olyan kulturális portált működtetni, amely megél a piacon. A látogatottság folyamatosan nő, de a vállalkozás üzleti sikeréért azóta is küzd az alapító – aki külföldön él, árufeltöltő egy nagyáruházban. Párja, aki szintén szerkesztő, pincér egy étteremben. Tíz-tizenkét óra munka után írják, szerkesztik az oldalt. A szerkesztőség kezdetben a barátokból állt, ma már – itt jön a lényeg – több mint egy tucat önkéntes újságíróval dolgoznak. 

Meglehet, ha írok neki, hogy a cikkemért honorárium is járna, fizetne, de ezek után nem írtam.

Remélem, a srác álma valóra válik: tényleg megéri majd Magyarországon kulturális hírportált működtetni, amely úgy lesz a legolvasottabb, hogy fizetésért dolgozó újságírókat is foglalkoztathat.

Isten fizesse meg!

Azon a héten, amikor ez a tudósításom megjelent, elmentem a hódmezővásárhelyi önkormányzat közgyűlésére. Eredetileg egy témáért mentem, meg is írtam annak az internetes hírújságnak, amellyel kapcsolatban állok. (Azóta fizettek is érte.) Az ülésről az egyik helyi hírportál újságírója percről percre tudósított, de félreértett valamit, tévedését pedig azonnal szóvá tette az ülést vezető polgármester és az alpolgármester.

A teremben ülő érdeklődők villámló szemmel figyelték tovább a kolléganőt, odaszóltak neki, mutatták, hogy kívül tágasabb lenne. Érdekes helyzet volt, az újságírói munka szempontjából, és a politikai háttér miatt is. Eszembe jutott hazafelé menet, hogy a kétezres évek elején küldtem cikkeket egy kommunikációval foglalkozó szakmai lapnak, és nemrég láttam, létezik internetes verziója is. Ahogy hazaértem, fölvettem a kapcsolatot a szerkesztőséggel. Elmagyaráztam, milyen helyzetbe csöppentem, erről érdekes elemzést lehetne írni, kitérve a kolléganő helyzetére, a közönség szerepére, amely olyan volt, mint a görög drámákban a kar, és a polgármester reakciójára. 

A válasz arról szólt, hogy boldogan várják az írásomat: „nincs megkötve a kezed, se terjedelmileg, se műfajilag.” Elküldtem tehát az írást, a képekkel együtt. A szerkesztő megdicsért, hogy jól írok, tetszettek neki a fotók, amelyeket küldtem. Ő is kérte, küldjek rövid önéletrajzot. Előkerítette azt a portréképemet is, amelyet a kétezres években a cikkeim mellé raktak a nyomtatott újságban, azzal, hogy ezt használhatják-e az önéletrajzom mellett. Küldtem újat. Tőle már megkérdeztem, hogyan tudjuk intézni a honoráriumot.

Ezt válaszolta: „Nálunk jelenleg mindenki önkéntes szerző. Ingyen dolgozunk. Én is”. 

Milyen jó, hogy nem vagyok egyedül

Az eset tanulsága nyilván az, hogy ha meg akar élni az ember, akkor nem lehet ennyire mulya, főleg 48 éves fejjel.

Nem szolgál a mentségemre, de lényeges körülmény, hogy az interneten nekem is van egy oldalam, amely nem fizet az írásokért. Még szerencse, hogy oda csak én írok.

Ezzel nem vagyok egyedül. Mások is kerültek ilyen helyzetbe azután, hogy egy sor magyarországi kiadóvállalat előbb Mészáros Lőrinc, Andy Vajna és Heinrich Pecina tulajdona lett, majd ez a több tízmilliárdos vagyon a KESMÁ-hoz került, ajándékba. Az újságokat átfazonírozták, jellemzően híreket, tudósításokat írnak, a hosszabb írásokat és a jegyzeteket központi szerkesztőség küldi – arra most nem térek ki, hogyan változott a viszonya e lapoknak a politikához.

A fölöslegessé vált írástudók, ha akarják, a Facebookon ingyen megírhatják, amit látnak, gondolnak. Esetleg blogot indíthatnak, ott művelhetik tovább a szakmát. Közben tudomásul vehetik, hogy míg korábban, a munkahelyükön jutalom járt azokért az írásokért, amelyekre a kattintásszám alapján sok internetes olvasó volt kíváncsi, most ez nem így működik. 

Azok a blogkiadók, vállalkozók, akik nem a hagyományos sajtóból érkeztek a digitális média világába, gyakran úgy gondolkodnak, hogy ha az internetező emberek ahhoz szoktak, nem fizetnek a tartalmakért, sőt, a cikkek alá ingyen odaírják a véleményüket, ilyen-olyan színvonalon, akkor miért is akar pénzt a cikkéért az újságíró?

Működik ma olyan internetes oldal, amely valamikor hírportál volt, ma már csak úgy tesz, mintha továbbra is az lenne. Híreket nem közöl, jegyzetszerű írásokat azonban igen: úgy vadássza össze a közösségi oldalról. Így kaphatnak ott is publicitást az egykori politikus, Bauer Tamás jegyzetei, vagy Lendvai Ildikó elemzései, amelyekért szintén nem tart igényt honoráriumra a nyugdíjas politikus – hívja föl a figyelmet egy szempontra Zöldi László sajtótörténész. 

A kiadók olvasmányos, jó tartalmat szeretnének előállítani, de a piac mostani működése miatt nem érdekük, hogy ezért a jobb minőségért fizessenek is.

A fejlődés gátja: még egy ember

– Hasonló játszódott le a nyolcvanas évek második felében Magyarországon, amikor a törvény lehetőséget adott arra, hogy helyi lapok alakuljanak – mondja Zöldi László. – Akkor kezdtem foglalkozni a helyi sajtóval, mert rengeteg helyi lap indult, és nagyon sok tönkre is ment. Érdekelt, hogy azok, amelyek tovább működtek, miként maradtak fönn. Arra jutottam, hogy a legtöbb alapító helyzeténél fogva vállalta a szerkesztői feladatot, és ha nem volt számítógépe, előbb-utóbb maga mellé vett valakit, aki rendszergazdaként gondoskodott a lap előállításának technikai hátteréről. Idővel rájöttek, hogy kell egy lóti-futi újságíró is, aki elmegy a rendezvényekre, tudósításokat ír, ha kell, fotóz is hozzá. A fejlődés következő lépcsőfoka szükségszerűen az, hogy fölvesznek még egy újságírót. Ám akik ezt meglépték, azok többnyire bele is buktak. Három embert el tudott tartani egy ilyen helyi lap, a negyediket már nem.

Szerinte is az lenne a normális állapot, hogy az elvégzett munkáért ebben a szakmában is fizetés járjon.

Amikor leendő újságírókat oktatott, és velük közösen lapot készített, elérte, hogy a legjobb cikkekért honorárium járjon. Ez versenyhelyzetet teremtett. Akadt a diákok között, aki több pénzhez jutott így alkalmanként, mint amit ösztöndíjként kapott. László szerint most a harmincas korosztályhoz tartoznak ezek az egykori diákok, és gyakran szembesülnek azzal, hogy ha a szakmát a tanult elvek szerint művelnék, megtehetik, de alig találnak olyan helyet, ahol fizetnének a munkájukért. 

Akik vállalkozást indítottak, és ők a kiadók is, megpróbálják rávenni az olvasókat arra, hogy fizessenek. Ezen az úton jár a Debreciner portál és a Szabad Pécs is. Utóbbi nemrég felfüggesztette a működését, aztán mégis kapott az olvasóktól valamennyi pénzt, ami néhány hónapig talán fedezi a működést.

Vélemény, hozzászólás?