Ajándék is lehet a PCOS?

Pataki Zita cikke, amit a Meddőnek nyilvánítva! sorozat 10. részének kapcsán írt, remekül összefoglalta a PCOS/IR jelenségét. És bizony megállapította azt is, amit a kívülállók és az érintettek is gondolnak, amikor először megkapják a diagnózist. Hogy a PCOS szívás. Én is ezt gondoltam. De aztán a PCOS nem várt ajándékokat hozott.

Több mint húsz éve már, hogy először láttam a nőgyógyászati leleteimen a PCOS szót, de csak nyolc évvel ezelőtt kerültem olyan szakemberek közelébe, hogy a tényleges kezelésem megkezdődhetett.

Addig magamra hagyva, a magyar egészségügy útvesztőiben bolyongva küzdöttem a meddőséggel, a súlyommal, evési zavarral, jó pár tünetet produkáltam, és persze utáltam az egészet.

Szóval kezdetben én is azt mondtam, hogy ez „szívás”, és baromira sajnáltam magam.

A PCOS stigmatizál

2012-ben találkoztam az azóta már nem aktív PCOS önkéntes közösséggel, amelynek a sajtóban egyre többet szereplő szóvivője is lettem. Azzal, hogy arcommal vállaltam fel az állapotomat, gyorsan szembesültem azzal, mennyire stigmatizáltak a PCOS-esek. Amit addig csak a saját kis életemben tapasztaltam, kiderült, hogy több százezer érintett mindennapjainak a része.

Hogy az orvosok legyintenek, „magának nem lesz egykönnyen gyereke (értsd: „meddőnek nyilvánítva”), de majd jöjjön vissza, ha akar, és csinálunk” (értsd: mi, orvosok, mert a maga teste erre képtelen).

Hogy a közvélemény, ha tud is valamit rólunk, az az, hogy „ja, a PCOS a kövér, kopaszodó, szőrös és meddő nők betegsége”. Holott ismertem érintetteket 50-től 200 kilóig, hibátlan és nagyon aknés bőrrel, rengeteg hajjal és elől majdnem megkopaszodva, és még sorolhatnám. Igen, a PCOS maga az ezerarcú boszorkány, változatos tünetekkel, amelyek ugyanakkor egyikünket érintenek, másikunkat nem.

De mindezt kevesen tudják, és mielőtt elkezdtük volna az intenzív kampányainkat, a kívülállók pláne tájékozatlanok voltak. Márpedig minél kevesebb az ismeret, annál több a bélyeg az érintetteken. Egyszer egy videóriport felvétele után, ami egy rendkívül látogatott hírportálon jelent meg, elsírtam magam egy barátnőmnek: nem vagyok normális, hogy engedem, hogy vadidegenek belássanak a petefészkembe!

De mégis engedtem, sokan engedtük önkéntesek, mert éreztük, hogy ettől majd egyszer minden jobb lesz. És jobb is lett. Én azóta is az ügy egyik szószólója vagyok, miközben a petefészkeimben rég „nincs semmi látnivaló”, az egykor oly kellemetlen tüneteim évek óta nem tértek vissza.

A PCOS nem betegség

Hitem szerint a PCOS nem betegség. Hiszem, hogy ez egy állapot, ami ilyen-olyan tünetekkel jár, de ezek a tünetek megszüntethetők, és kellő tudatossággal a testünk végül semmiben nem fog különbözni egy nem PCOS-es nő testétől. Sőt. Még egészségesebbek is lehetünk.

Merthogy nekünk nem nagyon van más választásunk, mint az egészséget, a tudatosságot, az aktív életet és a jó, tápláló ételeket választani. És hát ez legyen a legnagyobb problémánk, nem?

Köszönöm, PCOS!

Hosszú út telt el az első diagnózis után, de 2014-ben már teljes szívvel tudtam képviselni a közösségünk által megfogalmazott másik megközelítést, vagyis azt, hogy „Köszönöm, PCOS!” És ez nem valami kenetteljes szépelgés, tényleg nem az.

Valóban hálás vagyok a PCOS-nek, mert rengeteg ajándékot kaptam tőle. És ezzel nem vagyok egyedül.

Abban a bizonyos hat évvel ezelőtti kampányban sokan mondtunk köszönetet a PCOS-nek. Voltunk, akiknek a pályaválasztását, vagy épp karrierváltását segítette az elsőre sokkoló diagnózis, de még inkább az utána következő tudatos életmódváltás. Volt, aki dietetikus lett, más a PCOS lelki oldalában segítő szakember, én pedig a kommunikációs szakmát cseréltem le az edzői hivatásra, és hoztam létre az ország első, kifejezetten PCOS-es és IR-es nők számára nyitott edzőtermét.

A PCOS ellen futok. És én fogok győzni! – hirdeti a felirat a lányok hátán.

Több lány köszönte meg a kampányban az új, sportos életformáját a PCOS-nek, mert a diagnózis nélkül nem biztos, hogy ilyen elszántan és aktívan sportoltak volna, és értek volna el egyre komolyabb amatőr sportsikereket. Számos nő az önismereti útért adott hálát, amit azért kezdett el, hogy kezelni tudja a stresszt, hogy jobban megértse a PCOS lelki hátterét, és megtalálja a saját útját az életben.

Diagnózis nélkül a babák sem születtek volna meg

És sokan, nagyon sokan köszönték meg a PCOS-nek a kisbabáikat. Mert ezek a babák a diagnózis nélkül nem születhettek volna meg, vagy, ahogy azt Breyer doktornő hangsúlyozta a Meddőnek nyilvánítva sorozat 10. részében, ha ezek az anyák nem lettek volna tudatában az állapotuknak, és nem fektettek volna a várandósságuk teljes ideje alatt nagy figyelmet az életmódjuknak, akkor a kisbabáik egy lényegesen kedvezőtlenebb epigenetikai örökséggel indultak volna neki az életnek.

Lehet ellenállni, lehet sajnálni magunkat, lehet dühöngeni, és hidd el, senki nem hibáztat ezért az elején, hiszen mindannyian ugyanúgy végigmentünk ezeken a fázisokon.

De egy adott ponton megláttuk a PCOS-ben a jót: azt, hogy figyelmeztet bennünket arra, hogy változtatnunk kell az életmódunkon, vagy még inkább az életünkön, és hát igaz, ami igaz, nem sok kibúvót ad közben.

Több mint húsz év telt el az első diagnózisom óta. Küzdöttem, visszaestem, talpra álltam, újra nekifutottam, és győztem. Az sem véletlen talán, hogy a hosszútávú állóképességi sportokban találtam meg leginkább önmagam. Mert a PCOS semmiképp sem a sprintereké, hanem a maratonistáké. Hosszú távon kell helytállnod. De hidd el, érdemes odaállni a startvonalhoz, és végigfutni a pályád. Én hiszem, hogy már az odavezető út is lehet nagyon élvezetes, ráadásul a célban mind megkapjuk a nekünk járó jutalmat is.

A PCOS szívás? Igen, az. A PCOS ajándék? Igen, az. Rajtad áll, hogy adsz-e egy esélyt neki, hogy megmutassa, mit tartogat neked.

Vélemény, hozzászólás?