Home office-ban betegen. Azt meg hogy kell?

Évek óta nem voltam beteg. Ha el is kapott valami nyavalya, tuti, bementem dolgozni, nem estem ki a mindennapi körforgásból. Most sikerült, és sokat tanultam belőle. Azt hittem, minden összeomlik, és hogy nem kellek többé. Aztán mégis felkelt a nap. Újra itt a Hello Home Office Blog, csak a Női váltón.

Amíg nem volt gyerekem, nem rettegtem különösebben a betegségektől. Jönnek-mennek, gondoltam, és mivel amúgy sem voltam beteges típus, még az is előfordult, hogy örültem egy-egy kisebb kényszerszabadságnak. Aztán anya lettem, és megismerkedtem az anyuinfluenza fogalmával. Tudjátok, az az, ami pont ugyanolyan, mint a sima influenza, csak senkit sem érdekel. Persze, ez csak vicc. Részben. 

A gyerekek nem veszik túl jó néven, ha beteg vagy, azaz mivel ultra konzervatívak és foggal körömmel ragaszkodnak a szokásaikhoz, nem túl megértőek elesett szüleikkel szemben. De, hogy őszinte legyek, amikor még alkalmazott voltam, nem voltak azok a munkáltatók sem. Azt még le-lenyelik, ha a gyerek beteg és otthon kell vele maradni, de az, hogy esetleg te is el merted kapni, már mégiscsak túlzás a szemükben. És mivel egy combos betegség általában az egyébként is túlterhelt kollégák további terhelésével jár, garantáltan lesz, akinek nemcsak a barátságától, de az együttérzésétől is jó időre elbúcsúzhatsz. A táppénz mértékéről pedig inkább ne is beszéljünk…

Ha engedélyezik a home office-t, akkor persze meg lehet próbálkozni az otthoni munkával, de nem láttam még olyat, aki lázcsillapítóval telenyomva is képes lett volna teljes értékű munkát végezni, így sok értelmét ennek sem látom. Mi a megoldás tehát? Eddig úgy gondoltam, az, hogy nem betegszem le. Ma viszont, vállalkozóként, saját magamért felelve, home office-ban dolgozva, túl egy betegségen, ami teljesen kivont a forgalomból, mégis kicsit árnyaltabban látom a képet.

Összeomlik-e minden, ha lebetegszel? Van rá esély. Ez baj? Attól függ, honnan nézzük. 

Hétfőn kezdtem rosszul érezni magam. Köhögtem, de annyira azért nem, hogy komolyan vegyem. Kedden már kicsit aggódtam, szerdán délután pedig már dolgozni sem tudtam. Csütörtök reggel mégis úgy keltem fel, mintha mi sem történt volna. Gondoltam, egy délutánnyi semmittevésnek elégnek kell lennie ahhoz, hogy összeszedjem magam, és újult erővel ugorjak neki a feladataimnak. 

Hát, nem volt az, és ez engem lepett meg a legjobban. A konyháig el tudtam vonszolni magam, de azt, hogy kifolyjon a kávé, csak a földön ülve tudtam megvárni. Ez, azaz a negyedik nap volt az első, hogy a lázmérő is előkerült, és a gyerekkel kapcsolatos feladatokat – reggeli indulás, napi rutin – is kénytelen voltam elengedni.

Meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy tényleg beteg vagyok,  és csak egyet tehetek: türelmesen várom a gyógyulást. Gondolhatjátok, hogy ment.

Egyrészt nem vagyok túl türelmes, másrészt utálom haszontalannak érezni magam. S bár szerencsémre mindenki megértő volt és segített, ahol tudott, ráadásul ezúttal jó sok feladatot már határidő előtt elvégeztem, a megválaszolatlan e-mailek és a torlódó munkák réme kérlelhetetlenül kísértett. Először azt gondoltam, olvasok egy kicsit, de a láz miatt nem bírta a szemem. Áttértem a sorozatokra, de rájöttem, hogy vagy olyan mélyek, hogy ebben az állapotban képtelen vagyok koncentrálni rájuk, vagy olyan silányak, hogy egyáltalán nem kötnek le, úgyhogy inkább lefeküdtem aludni. Álmomban viszont fejvesztve próbáltam végére érni az elvégzendő feladatoknak, memókat rögzített az agyam, és képzeletbeli email- meg chatüzenetekkel bombáztam a kollégákat. Fáradtabb voltam, mint egy átlagos munkanapon, ráadásul szűnni nem akaró lelkiismeret-furdalás gyötört, amiért másoknak rám kell várniuk. S bár tényleg minden segítséget megkaptam, amit kértem, úgy éreztem, anyaként sem állom meg a helyem. 

És ez volt az a pont, ahol muszáj volt elgondolkodnom azon, hogy jól van-e ez így. Azon, hogy miért hiszem, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ötévente egyszer lebetegedjek, és miért hiszem, hogy nekem nem jár a nyugodt gyógyulás? Azon, hogy miért gondolom, hogy ha pár napra kiesek a körfogásból, akkor többé nem kellek majd? És azon, hogy kinek akarok megfelelni, ki nem türelmes velem szemben? 

A környezetem tényleg azt várja el tőlem, hogy utolsó leheletig teljesítsek, vagy inkább én magam támasztok már megint irreális elvárásokat magammal szemben? 

Nem volt kényelmes válaszolni ezekre a kérdésekre, de megtettem. És, bár tényleg megállíthatatlanul ömlöttek az e-mailek a fiókomba, azért mégiscsak be kellett látnom, hogy nekem kell változtatnom a hozzáállásomon. Mert a hunyó igazából én vagyok és, bár egy röpke pillanatig tűnhet úgy, hogy összeomlik a világ, másnap mégis felkel a nap, és kiderül, hogy tényleg minden megy tovább.

Jó, kicsit hajszoltabban és feszítettebb tempóban, mint kéne, de megy. Utálok betegen feküdni itthon, és ezentúl is mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ez ne történjen meg, de magamat nem fogom többé utálni, ha mégis megtörténik. Előfordul, mindannyiunkkal. Túléljük és kész. Akivel dolgunk van, az nem tűnik el ilyen semmiségek miatt. A többiekért pedig talán tényleg nem is kár.

Fotó: Borbola Lilla. 

Vélemény, hozzászólás?