Nem lesz könnyű menet, ezt mindenki tudja. Egy iskolás és egy óvodás fiú mindennapjait, tanulását, a főzést és a háztartást kell megoldanunk mától úgy, hogy a férjemmel mindketten otthonról fogunk dolgozni. Szüleim kétszáz kilométerre, sok súlyos betegséget átvészelve, legyengült immunrendszerrel. És nem lehetek mellettük.
Elismerem, rajtam is kitört a pánik a múlt héten: összevissza vásároltam mindenféle zöldséget és gyümölcsöt, még a férjemet is elküldtem előző este, hogy vegyen rizst, lisztet, krumplit, tojást. Nagyszüleimtől tudom, hogy ha ezek vannak, nagy baj már nem lehet. Felnyaláboltam az ovis fiamat az utolsó „olyan” munkanapon, amikor még találkoztam emberekkel, délelőtt mindent elintéztünk, berongyoltam a harmadikos nagyobbikért az iskolába, elhoztuk az összes könyvét-füzetét, és bejelentettem, hogy mi hétfőtől nem megyünk se oviba, se iskolába. Aztán kiderült: más sem.
Nagyobbik fiam, Andris először ujjongott: ez kell, két hét szünet! Majd felvilágosítottam, hogy hosszabb lesz ez valószínűleg, és bizony minden nap fogunk tanulni, bár még nem látom, hogy hogyan. Ő szerencsés: internet és számítógép is van otthon, ellentétben sok vele egykorú falubeli, mélyszegénységben élő, vagy éppen több iskoláskorú gyermeket nevelő ismerősömmel. Az osztály zárt Facebook-csoportjában próbáltam felmérni a helyzetet, hogy hány gyermeknél van tablet, laptop a családban (amin nem apuka vagy anyuka dolgozik), és ha valakinek nincs, hogyan oldjuk meg azt, hogy a gyerekek mégis bekapcsolódhassanak a virtuális órákba.
Egyelőre várunk. Mert azt, hogy pontosan hogyan fognak a gyermekeink tanulni, csak feladatokat kapnak, vagy a tanító nénik beszélni is fognak-e hozzájuk valamelyik online platformon, még most alakul. Az egyik tanítónőnk azért is izgatott, mert az ő speciális iskolába járó lánya is otthon lesz majd vele, akinek szintén kell a tanulásban segíteni. Viccesen végül annyit mondott: legrosszabb esetben elvonul a lakótelepi lakás hálószobájába és onnan tartja a magyarórákat.
Az osztályközösség egyik fele elkezdett szervezkedni, hogy kiscsoportokban tanuljanak a srácok, minden nap másnál, segítve ezzel az otthonról dolgozó szülőket, hogy figyelni is tudjanak a munkájukra. Értem én a jó szándékot, nagy segítség lenne, de az izoláció lényege éppen az, hogy senki se találkozzon senkivel!
Igen, biztosan naponta
tízszerszázszor érzem majd azt, hogy kész, feladom a munkám, nem bírom tovább, mert nem lesz egyszerű emellett főzni, motiválni a tanulásra a nagyobbikat, miközben a kicsi szabadon játszhat. Ha eddig nem, most muszáj megosztani a láthatatlan munkát, vagyis a háztartás végeláthatatlan feladatait a párotokkal!
Mégis szerencsésnek érzem magam. A szemem előtt veszítik el a munkájukat az ismerőseim. Nincsenek rendezvények, megkezdődtek az elbocsájtások. Aggódnak a kereskedelemben, a turizmusban, a vendéglátásban dolgozók. És mi van akkor, ha nem tudsz úgy dolgozni, ahogy elvárják tőled? Hiszen otthon van a család. És a nagyszülőkre nem számíthatsz.