Óda a vidéki élethez – Tél

Milyen a tél a Balatonnál? Elmondhatatlanul gyönyörű. Szinte belefájdul a szív, ha csak rágondol az ember. Ráadásul nem is kezdődik túl korán, így sokáig lehet a kertben dolgozni, mielőtt a hideg bekergetne a házba. 

Nem volt az a hóval borított dunyha alatt szunnyadó tél, de az első telünk a Balaton mellett. A lassan lehűlő víztömeg sokáig melegen tartotta a környéket, így januárig tartott az ősz. Ezt nem tudtam eddig, viszont jól ki tudtuk használni, mert rengeteg volt a kertben a munka. A tyúkól is megépült – szinte kizárólag maradék anyagokból –, ahová hamarosan megérkeznek a kert első lakói. Végre van földünk, amit lehet túrni, alakítani, hasznosítani, és minden évben megélni a természet csodáját közelről. Várom, hogy újraéledjenek a növényeink, hogy lássam a metszésem eredményét, és élvezhessük a föld adományait.

Aztán elérkezett ide is a hidegebb levegő, és hetekig alig láttuk a napot.

Zúzmarás, fagyos tájon, ködben, kopár csendben indulunk minden reggel munkába, iskolába, s minden reggel ugyanazok az emberek jönnek szembe, pontosan ugyanakkor és ugyanott találkozunk.

Már mosolygok, mikor ugyanabból a házból ma is épp akkor indul az az ember is munkába. Falusi menetrend. Mindenki köszön, és egy busz már kellemetlen robajjal veri fel a csendet. A városban fel sem tűnt volna…

Minden elindulás egy kirándulás

Vidéken a tél sem unalmas, bár több időt töltünk benn, azért sokszor nekiindultunk felfedezni a környéket. Itt már a kertből kilépve kezdődik a kirándulás, bármerre indulunk, hiszen eleve a természetben vagyunk. Egyik környékbeli sétánk alkalmával leszüreteltük a dércsípte csipkebogyót, már amit a madarak hagytak, és lekvárt főztem belőle, igazi, hamisítatlan, bio hecsedlilekvárt. Azért a madarak sem maradtak éhen, a gyerekekkel készítettünk madáretetőket a kertbe, s az ablakból figyeltük, amint üresre pucolják az összeset.

A Balaton-part csendes szellemvárossá változik ilyenkor az üresen alvó, lehúzott redőnyű házaival. Érdekes látvány. Elképzelem a hűvös, csendes szobákat, ahonnan kiürült a nyár zsibongása, s most csak emlék a nap forrósága. Szép házak terasszal napozáshoz, pihenéshez, várják a nyarat, hogy újra hasznosak lehessenek pár hónapra, de téli ürességük így is fájdalmas pazarlás. Reggelente nézem a vonatablakból változatos formájukat az égbe nyúló fenyőtörzsek között, s mögötte a hatalmas víztömeget. Panorámavonat. Ez jut eszembe, és még mindig a szerencsém és a bátorságunk, hogy választhattunk otthont, miközben új lehetőség felé robogok egy új munkahelyen, magam mögött hagyva a vendéglátást, a megnyugvás érzésével, hogy vidéken is van lehetőség váltani.

Még a futás is jobban esik

Az eufória továbbra is tart nálam, mert akárhányszor körülnézek, mindig arra tudok csak gondolni, hogy mennyire jól választottunk, mennyire más és mennyire szép minden. Imádom. Még kopár a kert, mégis megunhatatlan a látvány, olyan messze ellátunk az ablakból, hatalmas tér mindenütt, még a kert vége is alig látszik, s az ég mindig új színben tündököl. Reggelente a napfelkeltét látjuk a hálószobák ablakából, délután meg vörösen izzik a nap a konyha felől, előtte sötét árnyak, a kopasz fák körvonalai.

A városban ezt sosem láttam, pedig ott is felkelt és lenyugodott minden nap a nap.

A kisváros felé zötyögve a vonat mintha vadasparkon haladna át, őzek riadnak meg a zakatolástól, és ugranak a szántásba, majd csodálkozva bámulnak visszafelé, róka menekül a szokatlan zajtól, s a fekete vaddisznókondát sem takarja el a sűrű növényzet. Itt tanyáznak minden nap, s éppen egy fehér lábú süldő kocog a vicinális mellett peckesen. Aztán futok a Sió mellett. Ez is más. A városban hiába mentem a parkba, csak nyűg és kötelesség volt a futás, nem tudtam kikapcsolni, de itt, ha elindulok, sehol senki, visz a lábam, és meg sem akar állni. Lélekgyógyszer.

Nyitó fotó: commons.wikimedia.org

Vélemény, hozzászólás?