Cégvezető, anya, tanítónő, háztartásbeli, titkárnő, fejlesztőpedagógus, óvónő. Megy eeeez! – mondom magamnak, ahogy a kényszerűségből betöltött szerepeimet számolgatom. De őszinte leszek veletek: nem, marhára nem megy. Azért minden nap veszünk egy mély levegőt és megpróbáljuk. Újra és újra.
Harmadik hete élünk ebben a különleges otthonról dolgozós-tanulós-túlélő rendszerben. Már nem számolom a napokat, főleg, hogy fogalmam sincs, hogy meddig megy ez így. Sokáig, az biztos. Csak a ma számít.
Ti hogyan csináljátok? Mi minden percet kétségbeesetten próbálunk kihasználni a hétköznapokban: férj tolja a telefonos mítingeket szép sorjában. Közben megy a napi rutin: reggeliztetés, elpakolás, mossatok fogat, ülj le Andris a gép elé, itt a tananyag. Átvegyük együtt? A 10 éves kikéri magának. Szobaajtó becsuk, anya el. Leülök a géphez, hogy megírjak egy emailt. Anyaaa! Ne kiabálj, mindjárt jövök! Egy perce kérdeztem, hogy minden rendben van-e. Biztosan nem érted a feladatot? Mondom megyeeeek, csak ezt a mondatot még had fejezzem be! Ákikám, vedd elő a távirányítós kamiont, építs egy nagy legó tornyot, mindenki ilyet posztol a fészbukon, jövök én is, segítek. Mi? Már dél? De jó, hogy férj éjjel még nekiállt a mai ebédnek, így van mit ennünk. Áki, most nem tudunk elmenni bicajozni, csak késő délután. Bírd ki, kérlek, maradj csöndben, apának telefonos megbeszélése van. Megint. Mindig.
A kisebbik most megy iskolába és alig van rá időnk. Iskolai előkészítő feladatlapok garmada áll az asztalon: le kéne vele ülni, hogy csináljuk. Együtt. Napi fél órát pedig a logopédiai feladatok tesznek ki. Egyszerűen kevés az idő mindenre. Mert dolgozni KELL. Mert szerencsére van munkánk. Aki pedig multinál dolgozik, annak úgy kell tennie, mintha minden menne ugyanúgy, ahogy eddig. De ez nem igaz.
A csapattal a hétindítón egymást támogatjuk: végigmegyünk ki, hogy van. Mindenki kivan. Akkor jó. Ma is megpróbáljuk a lehetetlent. Dolgozni, gyerekek mellől. Küzdünk. Ki halkan, ki hangosabban szentségelve. Valaki szerdán sokall be, valaki csütörtökön. Tartjuk egymásban a lelket.
Éjszakánként azon gondolkodom, hogyan fog Áki elballagni az óvodából. És hogyan választok neki tanító nénit. Közben reménykedem abban, hogy őszre minden rendben lesz és nem jön majd egy újabb vírushullám.
Túlélésünk legfőbb záloga a közös séta. Bodza, a kutyánk lefárasztásához és ép elménk megtartásához minden este bő egy órát sétálunk néhány barátunkkal a Duna-parton, szigorúan megtartva a másfél méteres távolságot. Ilyenkor lehet kiengedni a gőzt! Imádom. Jó a levegő. A természet éledezik, mintha minden rendben lenne. Sétálunk. Életmentő.
Cégünk még menetel, de már többen szóltak, hogy csúsznak majd a kifizetések. Elindult a hullám, csúszom én is a kollégák felé. Éjjel-nappal számolok, hogyan lehet jó mindenkinek. Olvasom a vállalkozó mompok posztjait az egyik zárt csoportban. Felhívok néhányat közülük. Vegyes a kép. Sokan ideiglenesen szüneteltetik a munkát, mert egyszerűen nem tudnak két, három gyerek mellől dolgozni. Vagy azért, mert nincs elég megrendelés, nincs munka. Aztán van olyan, aki szuper gyorsasággal próbál áttérni az online szolgáltatásra: webshop, oktatás, tanácsadás. Túl kell élni. Bárhogyan.
Nagy a zaj, mindenki egyszerre akarja magára felhívni a figyelmet. Sokan ingyen tartanak képzést, tréninget, ami egyrészt jó, hiszen sok embernek szüksége van rá, másrészt elveszi azoktól a bevétel esélyét, akik eddig ebből éltek.
A hétvégén a Duna-parton maszkban napoznak a nyugdíjasok. Félhangosan arról beszélnek, hogy megőrülnek a négy fal között a panelben. Elhiszem. Vegyes a fogadtatása annak, hogy az idősek elkülönített idősávot kaptak a boltokban. Én örülök. 75 éves apukám végre maszkban-kesztyűben el tud menni a boltba Békéscsabán, ha akar. És talán most már nem szól be neki egy tahó sem azért, mert kiment az utcára. Mint két héttel ezelőtt, amikor a parkolóban a kis autójuk mellé álló terepjárós csávó egy rakás szitokszó mellett ezt ordította: Mi a pi…át kerestek ti az utcán? Húzzatok haza!
„A mentális egészség és a fizikai fittség fenntartása legalább annyira hozzájárul ahhoz, hogy ne betegedjünk meg, mint az, hogy nem találkozunk emberekkel. Az idősek sérülékenységét az eleve gyengébb immunrendszerük mozgáshiányból fakadó további gyengülése még jobban fokozza. És akkor a bezártságról, arról a kétségbeejtő bizonytalanságról, hogy meddig kell még a szeretteik közelsége nélkül ülni a négy fal között, nem is beszéltem” – írja cikkében kolléganőnk, Prónay-Zakar Gina, akinek az írását itt olvashatjátok.
És ha már szóba kerültek a rendeletek: egyet azért nem értek. Hogyan fog a fodrász és a manikűrös több mint másfél méterről hajat festeni, szárítani, körmöt lakkozni? A válasz tényleg érdekelne. És az is, hogy ki meri majd ezt bevállalni.
Drága Olvasónk! Akár családban, akár egyedül élsz: tarts ki! Beszélgess barátaiddal, szüleiddel, egyedül élő rokonoddal Zoomon, Skype-on vagy Google Hangoutson. Tartsátok egymásban a lelket! Lehet, hogy valakinek éppen ez az egy hívás jelenti a napi kapcsolatot a külvilággal.
Mi pedig a Női váltó stábja nevében földig hajolunk előttetek, kedves egészségügyi dolgozók. Mindegy, hogy a szakrendelésen, egy nyugdíjas otthonban vagy a túlterhelt kórházak egyikében dolgoztok. Ti vagytok az igazi hősök! Értetek szól a neten futótűzként terjedő Presser Gábor dal. Köszönjük.
Fotó: Bulla Bea.
