Egy világ(nap) karanténban

Az autizmus a járvány előtt is volt, és a járvány után is lesz. Tudja ezt minden autizmussal élő gyermeket nevelő szülő. Számukra nem idegen a gyász érzése, amin a világ épp átmegy. Ők is tapsolnak, de ki tapsolja meg az ő mindennapi harcaikat? Április 2-a az autizmus világnapja. Figyeljünk most is az érintettekre! 

“Ma ellenkezés nélkül felvette a maszkot 31 éves, nem beszélő autista fiam” – olvasom a közösségi oldal egyik szülőcsoportjában, mert azt pörgetem. Írni akarok valamit az autizmus világnapra, de nehéz lesz, érzem, pedig lassan húsz éve benne élek.

Írni akarok valamit a világnapra, de itthon kell tanulni, és folyik el az egész nap, mert ha magára hagyom, akkor hív: „Anya, ide tudsz jönni egy kicsit?”, mert még nem nagyon önálló, pedig papíron már felnőtt. MI, autista gyereket nevelő anyák tudjuk, hogy van ez, mert autizmus a járvány előtt is volt, és lesz utána is. Nekünk a karantén nem nagy cucc, ahogy a Facebook mém is mutatta, nekünk ez normális. A cseperedőt félve viszed közösségbe, nehogy azt mondják, milyen furcsa, milyen MÁS. Aztán megszokod.

Írni akarok valamit a világnapra, de ezekben a napokban minden nagyon MÁS. Már semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen. Bizonytalanság, szorongás, tehetetlenség ereszkedik ránk.

Mi lesz velünk? Hogyan tovább? Ezeket a kérdéseket tesszük fel magunknak MI is, szülők, amikor először szembesülünk a diagnózissal. Aztán a mindennapok körbenövik az autizmust, és megtanulunk vele együtt élni. Ez van.

Írni akarok valamit a világnapra, de a szövegszerkesztő hótiszta lapja mellett felvillannak a mailek, most épp egy szépségklinika biztosít róla, hogy karantén idején heti egyszer nyitva vannak. Halleluja, mégis jobb kipárnázott pofival nézni a világdrámát. Erről az jut eszembe, hogy sok autista gyereket nevelő anya jó, ha évente kétszer eljut fodrászhoz.

Pápai Ildikó és fia, Gergő.

Írni akarok valamit a világnapra, de ma megint főzni kéne, mert az én autistám nem eszik meg akármit. Közben hálával gondolok mindazokra, akik pizzával, szendviccsel és süteményekkel látják el a kórházakban dolgozókat, és aggódom azokért a gyerekekért, akik a legszegényebb régiókban eddig is csak az iskolában kaptak enni.

Írni akarok valamit a világnapról, de előbb sétálunk a ház körül, mert levegőzni kell, megcsodálni az aranyesők ragyogását. Néptelen a kertvárosi utca, a tavaszi szél ebédszagot áraszt. – Anya, hol vannak az emberek? – kérdezi a gyerek. Sokadszor ismétlem, hogy a vírus miatt nem lehet kijönni az utcára, és kicsit félnek is.

– Te ne félj, csak annak örülj, hogy szeretlek Téged!” – feleli. Örülök, naná, ez éltet.

Aztán befordulunk a sarkon, és a kereszteződésben három srác lábtengózik.

Írni akarok valamit, de azt olvasom, hogy a világ most gyászfolyamaton megy keresztül. MI, autista szülők, ismerjük a veszteség érzését, nagyon is. A másik szobából hallom, hogy járvány idején figyeljünk jobban autista és fogyatékkal élő embertársainkra. Akkor figyeljünk!

Pszichológusok, terapeuták videóban ajánlják fel segítségüket azoknak, akik félnek. Nekünk.

És mi itthonról tapsolunk mindenkinek, aki bemegy dolgozni a kórházakba, a boltokba, aki összerakja éjjel a feladatokat, hogy reggel nyolckor az osztály gépén legyen, és vezeti a buszt, fertőtleníti az aluljárót, és igen, tapsolunk nekik, értük, mert ők most hősök!

Mindenkinek nehéz, mindenkinek másképp nehéz, de csináljuk. Alázattal és hittel. Mégis jó, ha tudjuk, hogy az autizmussal élő embertársainknak élethosszig tartó akadályokkal kell szembenézniük, amiket a szüleik, családjuk nélkül aligha tudnának legyőzni.

Számomra ők is HŐSÖK! Ezért április 2-án nekik járjon a TAPS!

Kérlek, hogy este nyolc órakor őket is TAPSOLD meg, nyiss egy ablakot a szívedben, és gondolj rájuk szeretettel!

Vélemény, hozzászólás?