„Tudom, nem a gyermektelenség a legnagyobb fájdalom a világon”

A tudomány rohamos léptekben fejlődik. Pataki Zitáék a meddő párokon segítő új eljárásokról forgatták sorozatuk legújabb részét. Zita arról mesél, ő hogy élte meg, amikor „kísérleteztek” rajta. Videó a cikkben. 

A lombik már önmagában is nagy újdonság, főleg az első. A második valószínűleg azért, mert a sikertelenség miatt másik protokollt választ majd az orvosod, és az is lehet, hogy azért, mert másik orvoshoz mész, egy kedvesebbhez, empatikusabbhoz. Ez mind-mind újdonság. De érnek majd újdonságok a felkészülés során is, mindig jön egy újabb jó tanács, egy újszerű eljárás, egy praktikus ötlet, ami talán előre visz. 

Talán. Attival azt vettük észre, hogy az idő előrehaladtával egyre erősebb lett ez a talán-érzés. A valószínűség csökken, és nem csak biológiailag, amiről állandóan beszélnek. A lelkedben ketyegő esélyszámláló is ezt suttogja.

Ahogy telt az idő, a bizonytalanság egyre erősebben lengett körül minket, miközben újra és újra fel kellett éleszteni magunkban a reményt.

Ám mire a hitünket újra elég erősnek éreztük, addigra annyi idő eltelt, hogy a folyamat eredményességének valószínűsége megint csökkent. Ez a kettő állandóan ütközött.

Tanultál valaha valószínűségszámítást? Ez a matematika egyik ága, eredeti motivációját a véletlen tömegjelenségek, kísérletek vizsgálata adta. Ha egy kísérlet – legyen az akár a lombikeljárás – sokszor ismétlődik, minden megismétlődésük többféle kimenetellel járhat, ugyanakkor nem tudjuk pontosan előre megmondani, hogy melyik ismétlődés alkalmával melyik kimenetel következik be. A pénzfeldobás is ilyen. Akárhányszor feldobhatjuk az érmét, és sosem leszünk képesek teljes bizonyossággal megjósolni, melyik oldalára esik.

Nem tudhatod, hogy melyik lombikod fog sikerülni! Azt sem tudod, hogy sikerülni fog-e! Azt sem tudod megjósolni, hogy hányadiknál fogod feladni!

Az esélyek, a kísérletek miatt aztán lehet, te is kísérleti nyúlnak fogod magad érezni. Én ezt az első tüsző leszíváskor értettem meg. Csak szavak szintjén tudtam, hogy mi történt velem. Persze az orvos tájékoztatott a folyamatról, de átélni, ott feküdni kómásan, miközben lelkesen, de tele kérdésekkel, kétségekkel várod a visszaültetést, amiről azt sem tudod, hogy lesz-e, nagyon más.

A fogantatásnak is vannak esélyei. Nekem mondjuk egy nőgyógyász sem mondott pontos adatokat huszonéves koromban, csak azt, harminc felett, hogy ketyeg a biológiai óra. Ez sem szám, csak valami vészjósló mondat, amit a pozitív, boldog és érett harmincas lényem alapból meg sem hallott.

A teherbeesés valószínűsége 30 éves korig viszonylag egyébként állandó, utána azonban rohamosan csökken.

Maradok a számoknál: míg egy 25 éves nő 10 petesejtje közül 8 genetikailag egészséges és 2 nem, 35 évesen ez az arány már 5-5-re változik, 40 éves korra már 3 egészségesre jut 7 beteg sejt, és 45 évesen már csak minimális eséllyel lehet egészséges petesejtet találni.

Mivel az utóbbi években a termékenységi centrumokban jelentkező hölgyek átlag életkora 40 év, a tudomány igazodott ehhez. Már nemcsak az a cél, hogy gyermeke legyen egy meddő párnak, hanem az is, hogy ezt a valószínűséget csökkentse, hogy ezt a matematikai statisztikát módosítsa, ezt a 40 év körüli kívánságot teljesítse, ezt a biológiailag szinte lehetetlen tényt átfordítsa!

És jönnek is az újszerű eljárások:

Endometrium scratching – ezt nekem két lombiknál is csinálták. Egy eszközzel felnyúltak a méhembe és megsértették a méhnyálkahártyámat. Ez megzavarja az endometrium miliőjét, de ez a cél, hiszen a módszer kidolgozói úgy gondolják, hogy ez a szöveti „sérülés” valamilyen módon növelheti az embrió beágyazódásának esélyét. Pár perc alatt elvégezik ám, érzéstelenítés nélkül. Kicsit kellemetlen érzés, némi alhasi görcsöm volt csak.

Akartam? Persze! Azonnal, mert esélyt adott. Esélyt a sikerre, amely 2–3%-os volt. 

Aztán felvetődött, hogy legyen ellenőrző műtét, hátha visszajött az endometriózis. Önmagában a laparoszkópia is mekkora újdonság! Hihetetlen, hogy egy kamera szétnéz odabent, majd egy lézer leégeti azt, ami nem odavaló…. A műtét megvolt, endometriózist nem találtak, de kiderült, a petevezetékeim végleg elzáródtak. Próbálták átfújni, nem ment.

Vajon miért nem lehet kicserélni a petevezetéket? Eret tudnak, szívbillentyűt tudnak! Egész szerveket tudnak átültetni, petevezetéket nem.

Miért nem tudnak a vitaminok (DHEA, C, és D, valamint Q10) sejtszinten komoly regenerálódást hozni? A petesejt a legnagyobb sejt! Miért nem?

Ilyen kérdéseket tettünk fel magunknak. Az orvosnak már nem mertük. Ő ugyanis úgyis felajánlja az összes létező lehetőséget. Az ERA-tesztet is, a Fertile chipet is…. mindazt, amiről a Meddőnek nyilvánítva legújabb epizódja szól. Fél év múlva már nem ezeket az újszerű technikákat mutatnánk be. Mert megállás nélkül jönnek az újabbak és újabbak.

A tudomány folyamatosan fejlődik, a kívánságainkat lesi. Megpróbálják a lehetetlent!

Csak az én életemben (1973-ban születtem) ezek a nagy előre lépések történtek:

  • Az első sikeres IVF embriótranszfert emberen 1973-ban hajtották végre Ausztráliában, de rövid ideig élő terhesség volt csupán.
  • A világ első lombikbébi-programjának keretében megfogant baba egy Louise Brown nevű kislány volt, aki 1978. július 25-én született Angliában. Anyukája egy 30 éves nő volt, akinek petevezető-elzáródás miatt alakult ki a meddősége.
  • Az USA-ban 1981-ben járt sikerrel a próbálkozás.
  • 1984-ben került sor első ízben petesejt-donációra, azaz adományozásra, ugyanebben az évben jött létre az első sikeres terhesség, amelynél fagyasztott embriót használtak.
  • 1985 – újabb mérföldkő: ekkor jön létre az első terhesség béranya segítségével.
  • 1992 – Forradalmi újítás: az ICSI intracitoplazmatikus spermiuminjektálás) és az asszisztált haching (ezt az epizódunkban is bemutatjuk) eljárás bevezetése  a gyakorlatba. Olasz tudósok jutottak arra a felfedezésre, hogy ha közvetlenül a petesejtbe juttatnak egyetlen spermiumot, akkor hasonló terhességi sikerrátát lehet elérni, mint normális spermiumkép esetén a hagyományos IVF-eljárást alkalmazva.

Az IVF-módszer fejlesztése folyamatosan, napjainkban is zajlik, nagyon sok etikai és filozófiai dilemmát is kiváltva.

2016-ban megszületett az első olyan gyerek, akinek három szülője van. Genetikai állományának nagy része szüleitől, egy kicsiny töredéke, az úgynevezett mitokondriális DNS pedig donortól származik, így a gyermeknek két biológiai anyja és egy biológiai apja van. Az embrió édesanyjától kapta a sejtmagon belüli DNS, az örökítőanyag túlnyomó részét.

 

Hogy vállalkoznék-e még valami új, forradalmi eljárásra, hogy gyermekem lehessen? Nem, mert feladtam. Elfogadtam a sorsomat, és boldog vagyok a férjemmel. Tudom, hogy nem a gyermektelenség a legnagyobb fájdalom a világon, tudom, hogy találok más feladatot ebben az életben. A szeretet pedig nagyon sok helyről jöhet. Akár új helyekről is. Azokat is éppúgy beengedem az életembe, ahogy azt a tudományos újdonságokkal tettem, amíg gyermeket szerettem volna.

 

A Meddőnek nyilvánítva 16. részét itt is megnézheted:

 

Vélemény, hozzászólás?