Húsvét van és járványhelyzet. A világ kifordult a négy sarkából, mi pedig az érzelmek hullámvasútjához láncolva száguldunk. Egyik nap reménykedünk, másik nap összeomlunk megint. Találhatunk kapaszkodót ezen a rendhagyó ünnepen?
– Anya, hogy is hívják azt a bácsit, akinek elfogytak a katonái?
– ….
– Tudod, akinek, ha megint elfogynak, akkor mindnyájunknak menni kell?
– Kossuth Lajosra gondolsz?
– Igen! Azt tudtad, hogy énekelt is a lépcsőkön?
– Kossuth Lajos? Nem, ő nem. Az egy másik bácsi volt. Petőfi Sándor. És nem énekelt, hanem verset mondott.
– Na jó, de mi most inkább énekeljünk, oké? Imádok énekelni!
– Jó.
Nálunk így kezdődött a március – kicsit hamis, de boldog énekléssel. Olyan, mintha ezer éve történt volna. Bár már akkor is egyre aggasztóbb hírek érkeztek a nagyvilágból, még eszembe sem jutott, hogy alig két hét múlva minden megváltozik. Ahogy az sem, hogy ez a húsvét más lesz, mint eddig bármelyik.
„Locsolkodás, tojáskeresés az oviban” és „Ovi szünet” – ezt olvasom, ha az április 6-i hétnél csapom fel a naptáramat. Emlékszem, a szülői értekezleten, amin a második félévre tervezett összes programot végigbeszéltük, először rosszul mondták az ovis nyuszi érkezésének dátumát: pont arra a napra esett, amikorra a szünet kezdetét is datálták.
Jót nevettünk: így szegény nyuszi egy gyereket sem talál majd az oviban! És tényleg nem. Hahaha – már nem őszinte a mosolyunk.
A napok egybefolynak. Kimerültek, idegesek vagyunk, pedig nekünk tulajdonképpen szerencsénk van. Senki sem beteg a családból, és többségében dolgozni is tudunk. A képzeletbeli lift, amiben állok – úgy érzem – mégis lefelé halad. Bár most húsvétkor felfelé kellene tekinteni, én a padlót nézem, és azon gondolkodom, mikor érünk már végre az akna aljára? Mert az igazság az, hogy félek.
Húsvétkor, a kereszténység legnagyobb ünnepén a megváltásra és a feltámadásra emlékezünk. Az áldozatával Jézus megmentette az embert, feltámadásával pedig győzött a halál felett. Most viszont a világnak kell legyőznie a halált. De hogy ez sikerüljön, előbb a gőggel és önhittséggel is le kellene számolni. Ez pedig nagyobb falatnak tűnik, mint egy járvány.
Az idei, rendhagyó húsvét legnagyobb kérdése számomra nem az, hogy a koronavírus pusztítását sikerül-e megállítani, hanem, hogy nem csak egyéni, de társadalmi szinten is képesek leszünk-e tanulni a velünk történtekből. Félek a választól. De javíthatatlan idealistaként, épp húsvétkor hogy mondhatnám azt, hogy nem hiszek az emberben?
Pedig… És itt arról akartam írni, hogy addig is, míg erre megtalálom a választ, eszembe jut, hogy mennyire szeretem ezt az időszakát az évnek. Ébred, zsong a természet, tobzódunk az illatokban és színekben. Amikor gyerek voltam, attól lett ünnep az ünnep, hogy összegyűlt a család. Szerettem a torma- és sonkaízű reggeleket, még a locsolkodást is vártam. Ahogy persze az ajándékokat is, mert én is úgy nőttem fel, hogy elképzelni sem tudtam a húsvétot nyuszifészek nélkül. Nagy nevetésekre, hosszú utazásokra emlékszem. Csípős reggelekre és harmatos fűre.
És arról is írni akartam, hogy most nem kelünk útra se mi, se más, nem lesz egymáshoz rohanás, csak lassú reggelek.
Most nem várunk nagy összeborulásokat, csak rossz minőségű videóhívásokat.
Most nem csordulunk túl, nem a bőségre, hanem a hiányra koncentrálunk. Nemcsak öröm lesz, de nagy csend és valószínűleg könnyek is. Érzékenyek vagyunk mind. Az elvesztett ünnep pedig csak fokozza ezt az érzékenységet.
Meg arról is, hogy ha figyelünk, talán most húsvétkor mégis tanulhatunk valamit. Észrevehetjük, hogy mi fontos igazán. A tülekedés nélküli napok végre megadhatják az esélyt a szembenézésre saját magunkkal. Feltehetjük és megválaszolhatjuk a legfontosabb kérdéseket, elindulva valami új felé. Hiszen az igazi húsvét maga a megváltás és újjászületés.
Végül pedig azt szerettem volna mondani, hogy most mégse csak azt vegyük észre, mit veszítünk el, hanem azt is, mit nyerhetünk. Hiszen, ha ez sikerül, mégis áldott lehet az ünnep, mégis lehet erőnk végigcsinálni ezt az egészet.
Aztán azzal a hírrel keltem reggel, hogy berobbant a járvány. Hogy az IMF szerint száz éve nem látott gazdasági válság jön. Hogy világszerte félmilliárd ember süllyedhet szegénységbe, mire vége lesz ennek az egésznek.
A lift ütemesen ereszkedik lejjebb és lejjebb, és a világosság ígérete helyett megint sötétség vesz körül.
A saját szavaimba is képtelen vagyok belekapaszkodni. Mégsem tudom, honnan lesz erőnk ehhez.
Aztán kinézek az ablakon. Tavasz van. Igazi, harsogó tavasz. Mélylila és teltsárga árvácskáim szemtelenül kelletik magukat az erkélyen. Nem érdekli őket semmi más, csak a pillanat öröme. Aztán fülelni kezdek, kicsit hamisan, de teli torokból felharsan a napi dal is. Mert aki énekel, az nem fél. És az én lányom énekel. Megállás nélkül.
Most már mosolygok, és én is kevésbé félek. Megölelem. Valahogy túl leszünk ezen is. Húsvét van. Tavasz van. És nemcsak a félelem jár köztünk, az élet is.
