Művérben feküdni hivatás is lehet

Hatévesen tüdőgyulladást kapott Gallai Fanny, és már akkor a kórházban eldöntötte, hogy felnőttként másoknak segít majd. Nem is várt addig: már 14 évesen beállt a Vöröskereszthez önkéntesnek, ahol profi imitátorrá vált, majd társaival megalapította a Magyar Imitációs Egyesületet. Ma a mentő- és rendvédelmi szervek emberei gyakorolják rajtuk a segítségnyújtást. Fanny szabadidejében halottat játszik, művérben fekszik, vagy épp elsősegélynyújtást tanít – főleg mióta látta a híradóban saját bátyját a földön feküdni egy motorbaleset után. Szokatlan hobbijával életeket ment.

Mély benyomást tett annak idején a 6 éves Streussl-Gallai Fannyra a doktornő, aki odaadással gyógyította a Heim Pál Kórházban, ahová tüdőgyulladással került be. Ekkor úgy döntött, gyermekorvos lesz.

14 évesen már a Vöröskereszt önkéntese volt, ahol elsősegélynyújtó versenyek, baleseti szimulációk tömkelegén vett részt. Terve később változott, a gyermekgyógyászat helyett inkább mentőzni szeretett volna, hogy ne kötődjön annyira a betegekhez.

Gallai Fanny már gyerekként tudta, hogy segíteni akar másokon.

A most 26 éves péceli lány be is iratkozott a pécsi egyetemre, hogy mentőtisztnek tanuljon, de nem érezte jól magát, ezért otthagyta a képzést. Dolgozott már a Kresz Géza Mentőmúzeumban mint programszervező, de a HR területen is próbát tett. Az egészségügytől mégsem távolodott el, most a Semmeilweis Egyetemen tanul egészségturizmus-szervező szakirányon, mellette a Heim Pál Kórház sürgősségi osztályán ápoló teljes állásban. Na és persze alapítótag a Magyar Imitációs Egyesületben (MIE).

Művér a spájzban, véres képek az albumban

– Nagyon sokat tanultunk a Vöröskeresztnél – ahol 2011-től Magyar Imitációs Társaságként működtünk, mint alszervezet –, de úgy éreztük, korlátozottak a lehetőségeink, nem tudunk olyan típusú rendezvényeket szervezni, amilyeneket szerettünk volna. Tízen vagyunk alapítótagok, ez egy baráti társaság, van köztünk mentőtiszt és orvostanhallgató, gyógytornász, mentőápoló. Egyszer leültünk, kitaláltuk, hogy szeretnénk saját egyesületet. Elballagtunk egy ügyvédhez, és megalakult a MIE. Ez 2017-ben történt – mesélt Fanny a kezdetekről.

Azóta számos hazai és nemzetközi rendezvényen vettek részt mint elsősegélynyújtást oktatók, vagy mint imitátorok. A baleseti szimulációkon mentősök, katasztrófavédők, vagy épp TEK-esek gyakorolnak rajtuk, és szinte bármilyen esetet el tudnak játszani a repülő- vagy vonatkatasztrófától kezdve az árvízen keresztül a háztartási balesetekig.

Ha kell, tizenórákat fekszenek egy roncs alatt, ülnek egy fán áldozatot játszva, míg a gyakorlatot teljesítők megtalálják őket.

Hitelesen alakítják a sérülteket, reagálnak az alkalmazott elsősegélynyújtó technikára, gyógyszerekre – ezért is fontos, hogy maguk is profi elsősegélynyújtók legyenek.  Élethűen felsminkelnek bármilyen sérülést a leszakadt lábtól, a testbe állt késen keresztül a koponyaalapi törésig.

– Ezekben a szakmákban az elméleti tudás kevés. Nemcsak a látványra kell felkészülni, hanem arra is, hogy a pánikoló vagy sokkos emberek – legyen szó sérültről vagy hozzátartozóról – sokféleképpen viselkedhetnek. Toporzékolhatnak, sírhatnak, de agresszívek is lehetnek. Ezekre a helyzetekre fel kell készülni – mondta Fanny, akinek mindez már annyira az élete része, hogy gyakorlatilag mindig van egy kupa művér a spájzában (aminek a titkos receptjét nem árulta el, csak annyit, hogy kakaó, ecet, cukor, víz és ételszínezék kell hozzá), vagy épp egy műkéz. És ez nem minden. – Van egy csomó fényképem otthon valódi sebekről, sérülésekről. Ez nem valamiféle perverzió vagy fétis – nevet fel Fanny.

– Azért van rá szükség, hogy lássam, hogyan festenek ezek a valóságban, milyen a sebszél, milyen színű a kifolyó vér. Ezeken a család már meg sem lepődött, amikor otthon laktam – folytatta.

Az imitátoroknak mindenre fel kell készülniük.

A hobbi, amit a szülők nem bírnak nézni

Azt is megszokták már a szülei, hogy Fanny ezzel foglalkozik szabadidejében, még ha eleinte nehezen is fogadták, hogy lányuknak ez miért jó. – Volt olyan, amikor hajnalban, talpig művérben értem haza egy gyakorlatról, és a kapuban találkoztam az éppen munkába induló édesapámmal. Szegény, kapott egy kisebb „szívrohamot”, amikor meglátott – emlékezett vissza a lány, aki szerint ez összefüggésben áll azzal, ahogyan a rendezvényeken fogadják őket.

– Az idősebb korosztály nehezebben tudja befogadni, hogy mi meghalunk játékból, részben azért, mert hasonló korú gyerekeik vannak. Az önkénteseink szülei sem látogatják igazán a rendezvényeinket, amit megértek, hiszen rossz lehet véresen, eszméletlenül, vagy épp zokogva látni a gyereküket. A tinédzserek és a húszas éveikben járók viszont általában érdeklődőek, szívesen fogadják az előadásainkat – részletezte az egyesület alapítótagja.

Megsiratta az önkénteseket

Ha pedig valami biztos, az az, hogy az egyesület önkéntesei élethűen alakítanak. Nemrég (pontosabban egy héttel Fanny esküvője előtt) Ausztriában voltak egy nemzetközi vöröskeresztes gyakorlaton, ahol gyorsan kiütközött a különbség az ottani és a hazai imitációs gyakorlatok között.  – Kint nagyon jó színészek alakítják az áldozatokat, akik arcban jól hozzák a szerepüket, de nem tudnak háttérérzelmeket kapcsolni a szituációhoz. Ezen a rendezvényen nem egy osztrákot megsirattam, miközben áldozatot játszottam.

Mondtam, hogy tudom, meg fogok halni, mert egészségügyis vagyok, de nem akarok meghalni, mentsen meg. Erre annyit válaszolt az ellátóm, hogy „I’m sorry”. Elbőgtem magam, mire ő is.

Már körbeálltak minket, mert nem értették, hogy mi van, próbáltak kizökkenteni a játékból. – Fázol, vagy miért sírsz? – kérdezgettek, mert nem voltak hozzászokva az ennyire élethű játékhoz – magyarázta Fanny. Elmondta, itthon bevett módszer, hogy minden gyakorlaton van egy szó, amivel az imitátor jelezheti, ha a helyzet éles, és valóban ellátásra szorul.

A közöny öl, nem a törött borda

Ahogyan beszélgetünk, egyre inkább az az érzésem, hogy Fanny fáradhatatlan. Több műszakos munka és az egyetem mellett friss házasként, kutyagazdaként szakít időt az egyesületbeli munkájára, amit nem mellesleg támogató nélkül tartanak fent, a saját pénzükből veszik a sminkeléshez szükséges anyagokat, elsősegélynyújtó eszközöket, vagy épp abból nyomtattatják a kisebb autó értékét kitevő, valós súlyú műkezet, amelyet az előadásokra és szimulációkra hordanak.

– Mindenkinek van egy hobbija, amire költ, amire a szabadidejét fordítja. Mi művérben fetrengünk, halottat játszunk a boncasztalon, vagy tanítunk – mondta Fanny.

Hogy mekkora szükség van a munkájukra, azt mi sem mutathatná meg jobban, mint hogy Magyarországon évente körülbelül 20–26 ezer hirtelen szívhalál történik, amely esetében az időben megkezdett újraélesztés az egyetlen esély a túlélésre. A Magyar Vöröskereszt adatai alapján ennek ellenére 1 000 emberből mindössze 17-en gondolják úgy, hogy rosszullét esetén oda mernének menni segítséget nyújtani a bajba jutott embereknek.

Fanny szerint Magyarországon még nem alakult ki a kultúrája a segítségnyújtásnak.

– Sajnos itthon jellemző az a mentalitás, hogy ha más nem megy oda a földön fekvőhöz, akkor nekem miért kellene. Sokan nem fogják fel, hogy a következő pillanatban az a bajba jutott személy az ő anyukája, férje, felesége, gyereke lehet. Nincs annál rosszabb érzés, mint amikor a saját bátyádat a híradóban látod a földön feküdni egy motorbaleset után, ahogyan az velem történt. Kimondhatatlanul jó volt viszont látni, hogy vannak ott körülötte és segítenek neki. Néha már az is elég, hogy csak mentőt hívunk, és megvárjuk, míg az kiérkezik. Ha kell, a diszpécser mondani fogja, hogy mit kell tenni. Attól se féljünk, hogy eltörjük véletlenül a bordáját valakinek újraélesztés közben.

Törött bordával lehet élni, meg lehet gyógyulni, de a halálból nem – foglalta össze Streussl-Gallai Fanny.

Pedig már egy 3 éves gyerek is képes az újraélesztésre. A Hull a pelyhes fehér hó című dal ritmusa pontosan ugyanaz, mint a mellkaskompresszióé.

– Ez attól is függ, mennyi időt, figyelmet szánnak a gyereknél arra, hogy képes legyen ilyesmire. Ismerek olyan családot, ahol egy 4 éves úgy hívott mentőt a rosszul lévő apjához, ahogyan sok felnőtt sem képes rá: elmondta, mit csinált apa, mikor összeesett, mit lát rajta és hogy hol laknak. Sajnos nem fordítunk ezekre kellő figyelmet, nincs ennek igazán kultúrája még itthon. Önkénteskedni sem nagyon szeretnek hazánkban, ezzel a problémával mi is gyakran találkozunk, mert szeretnénk kiterjeszteni az önkénteshálózatunkat, hogy minél több helyre eljussunk. Pedig szerintem nincs annál szebb dolog, ha valaki másnak önzetlenül segít. Ha tényleg nem vár érte semmi mást, csak hogy a másiknak ettől jobb lesz. Ha már azt meg tudom tanítani a gyerekemnek, hogy segítsen másokon, és ne azt nézze, hogy mindig csak neki legyen jó, akkor ő nagyon nagy erénnyel gazdagodik – zárta Streussl-Gallai Fanny.

Vélemény, hozzászólás?