Három dolog kell a boldogsághoz, és ezek közül éppúgy nélkülözhetetlen bármelyik, mint a betonból a sóder, a cement vagy a víz. Pataki Zita elmeséli, mi ez a három, és arról vall, miért működik jól a házassága. Videó a cikkben!
Az én értékrendem és a férjemé nagyon egyezik. Meggyőződésem, hogy ezért boldog a házasságunk.
Imádom ezt a szót: értékrend. Az elmúlt két évtizedben sokszor gondolkodtam a jelentőségén, mert egy nagyon kedves és okos ember a párválasztással kapcsolatban egyszer azt tanácsolta nekem, hogy csak az értékrendünk első 3-4 helyén álló dologra figyeljek. Ha azok megegyeznek, akkor nem lesz gond. Boldogok leszünk.
Azt hiszem, hogy emiatt a jó tanács miatt lett vége 3 hosszú párkapcsolatomnak is. Mert még a megismerés folyamatában felfedeztem, hogy az első 3 helyen tényleg nem egyező dolgok állnak. Az is előfordult, hogy egyezett egy dolog, egy értek, csak más tartalommal bírt. A férfi például azt állította, hogy nagyon fontos számára a család, de a szüleivel egyáltalán nem ápolta a kapcsolatát, sőt én kifejezetten rossznak láttam a viszonyukat.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre gyorsabban fel tudtam mérni az értékrendbeli eltéréseket, és egyre kevésbé hittem abban, hogy módosítható a másik ember értékrendje. A harmincas éveimben aztán rájöttem, hogy nem lehet megváltoztatni a másik embert, csak elfogadni.
Ma azt tapasztalom, hogy a környezetemben élő párok nem alapozzák az értékrend tudatos felmérésére a kapcsolataikat. Vagy csak nagyon esetlegesen. Más érzésekre támaszkodnak, kémiára, szerelemre. Mindkettő nagyon fontos, de van egy lényeges harmadik összetevő is. Pont, mint a beton esetében. Ahhoz sóder, cement és víz kell. Mind nélkülözhetetlen.
Az értékrend az, amely a személy viselkedését és minden döntését meghatározza.
Tehát bármilyen szituációba kerülünk, megmutatkozik, mit tartunk fontosnak. Az is, hogy mit tartunk jónak vagy rossznak. Ezek a mi értékeink. Ebben aztán benne van az erkölcsünk, sőt az életcéljaink is.
Ha egy-egy döntésünket utólag elemezzük, nemcsak az önismeretünk, hanem az értékrendünk is változhat. Ez fejleszthető, ez nem egy állandó dolog, viszont adott pillanatban mégis az. Olyan, mint a személyiség. Nem vagyunk ugyanolyanok egész életünkben, mert a velünk történt események, történések hatnak ránk. Aztán a világról alkotott tudásunk, a tapasztalatunk is meghatározza az értékrendünket.
Mi és a férjemék is hárman voltak testvérek. Számomra fontos volt, hogy a párom nagycsaládból származzon. Nekem ugyanis ez jelent valamit, egy érzést, ami nem tudok megmagyarázni csak annak, aki szintén nagycsaládból jön. Illetve pont neki nem is kell elmagyarázni, mert érti.
Nem neveltek bennünket vallásosan, a saját hitünket mi találtuk meg. Pont annyira tudja a „hiszek egyet”, mint én.
Munkára és tisztességre nevelték, pont, mint engem. Szüleink átlagemberek, középosztálybeliek, akik mindenükért megdolgoztak. Egyikünk sem veti meg a kétkezi munkát. Mindketten szeretünk kertészkedni, egyértelmű volt számunkra, hogy vidéken, faluban, családi házban szeretnénk élni, lehetőleg közel a természethez. Szeretünk utazni, szabadon gondolkodni és a sport számunkra nem a küzdelemről, hanem szabadidő-eltöltésről szól. Nem izgulunk felesleges dolgokon, pozitívan szemléljük az életet.
Közösen szerettünk volna gyermeket is, ezen az úton is igaz társai vagyunk egymásnak.
Mindketten hittünk, bíztunk abban, hogy sikerül.
Ati 2012 nyarán megfogta a kezem, 2012. december 21-én pedig hozzámentem feleségül, és azóta a döntéseket együtt hoztuk. Valami csoda ez?
Nem. A közös értékrend az alapja. Az őszinte emberi létezés lelki, értelmi kapcsolódása. Felmértük a legelején. Ettől működik. A csoda másban van. Abban, hogy egyáltalán volt esélyünk felmérni. Abban, hogy találkoztunk! Az a pillanat ugyanis nem rajtunk múlt! Semmi kontrollunk nem volt rá, épp ahogy a gyermekáldásra sem. Adta a sors.
Egyéni utat kapunk mindannyian.
A Meddőnek nyilvánítva! 19. részét itt is megnézheted:
