Ha a szülő nem szeret jól – Nehéz szabadulni a lelkiterror fogságából

Azt, hogy képesek leszünk-e szeretni, a gyermekkori élményeink határozzák meg. Azaz, ha a szüleink jól szeretnek minket, jó eséllyel mi magunk is képesek leszünk úgy szeretni, hogy az valódi boldogságot jelentsen. De mi történik, ha a szülő rosszul szeret? Főleg, ha erre csak felnőttként jövünk rá. Olvasónk megrendítő története egy igazi önismereti utazásról mesél, pálmafák nélkül, rengeteg elsírt könnyel. 

Kislány voltam, amikor édesapám meghalt. Egyik pillanatról a másikra dőlt össze minden, egy addig összetartónak tűnő család néhány éven belül darabjaira hullott. Nagyanyám, anyám testvérei, nővérem is távol kerültek tőlem, részben a saját döntésemnek köszönhetően, hiszen volt, akivel én magam szakítottam meg a kapcsolatot.

Úgy gondoltam, a családban senki nem támogatja igazán édesanyámat és csak kihasználják őt. Hogy ez mennyire volt így, mára vannak elképzeléseim, de igazából mindig csak az egyik oldalt hallottam, azt azonban többször és elég kategorikus, már-már sajnálatra méltó véleményt formálva.

Mindenki ellenség

Végül ketten maradtunk, igazi véd- és dacszövetség alakult ki egy jó nagy adag majomszeretettel megkoronázva. Évtizedeken át megszokott fordulat volt a beszélgetéseinkben, már egészen kislányként, miért nincs szüksége édesanyámnak férjre, hiszen én olyan ügyesen hozok meg döntéseket és állok ki mindenkivel szemben érte. Mindezt 12-13 évesen.

Úgy gondoltam, amit elértem, neki köszönhetem, hálával tartozom neki azért, hogy felnevelt, és szentül hittem, az a kötelességem, hogy támogassam őt, kerüljön bármilyen helyzetbe is. Akár azon az áron is, ha én fizetem meg újra és újra a tanulópénzt.

Gyakran hallottam, milyen nehéz szülés voltam, majdnem belehalt az érkezésembe; végighallgattam, mikor és mennyit dolgozott értünk; vagy hogyan hagyott egyedül napokon át sírni a fürdőben, mert az orvos ezt javasolta neki a hosszú távú nyugodt éjszakák érdekében. De többféle történetet hallottam egyes családtagok ellene elkövetett igazságtalan cselekedeteiről is.

Elúszott a lakásom is

A körülöttem felbukkanó fiatalemberek idővel másodlagossá váltak az életemben, mert nem maradt hely számukra, és éppen emiatt őt vittem társasági eseményekre, hogy neki is legyen szórakozási lehetősége.

Amikor pedig úgy adódott, és sokszor adódott így, anyagi védőhálót tartottam alá: elúszott a lakásom, vinni akarta a végrehajtó az autóm, kétszer is letiltották a fizetésem.

Valahogy mindig én jelentettem a kézenfekvő megoldást édesanyám balul elsült döntései kapcsán, soha véget nem érő adósságcsapdába juttatva engem.

De nem is volt kérdés számomra, segíteni kell azt a nőt, akitől az életem kaptam, aki rendszeresen érzékeltette, a családban csak ő támogat engem, és akinek mindenért hálával tartoztam.

Belőlem szívta az energiát a szeretetre hivatkozva, de nem törődve azzal, meddig bírom a terhet és milyen következményekkel jár ez az én életemre. Benne egy percig fel sem merült, hogy nekem ez nem jó, igaz, akkoriban még én sem gondoltam, hogy egy anya–lánya kapcsolatnak nem ilyen a ritmusa.

A második öngyilkossági kísérlet lavinát indított el

Amikor néhány évvel ezelőtt aztán egy újabb őt ért állítólagos munkahelyi sérelem után – már másodjára – öngyilkosságot követett el, kinyitott nálam egy ajtót, amelyet már soha többé nem zárhatok be. Igaz, nem is akarom, mert esélyt adott arra, hogy egy olyan életet érjek el, amelyre kislánykorom óta vágyom.

Pszichológushoz mentem és életemben először segítséget kértem. Meg akartam neki bocsájtani azért, amit anyaként tett velem; le akartam számolni azzal az érzéssel, hogy nem foglalkozott azzal, mi lesz velem, ha meghal, és szerettem volna megtudni az okát, miért nem élek szerető, összetartó családban, miközben a legtöbb férfi játékszerként tekint rám.

Elég hamar kiderült az önismereti utazásom során, hogy amit én kifogástalan anya–lánya kapcsolatnak tartottam, a hagyományos értelemben vett nem normális szülő–gyerek együttműködés. Akkor hallottam először arról, hogy bizony előfordul, a szülő nem jól szereti a gyerekét, és igen, olyan is előfordul, hogy féltékeny, irigy a gyerekére, az önmaga által meg nem valósult életére. Lassan derült ki számomra, hogyan és mikor voltam manipulálva; hogy amiért megdolgoztam, azt csak magamnak köszönhetem, és hogy egy gyereknek nem az a dolga, hogy valamelyik szülőjének az életét egyengesse, vállalva annak minden terhét és következményét.

Közben persze teltek a pszichoterápiával eltöltött évek és mindig ottmaradt a kínzó kérdés, miért nincs még mindig normális párkapcsolatom? Honnan jön az az állandó megfelelési kényszer és szeretetéhség, amelyet évtizedek óta magamban táplálok? Honnan jön az a tudat, hogy magam is meg tudom oldani az élet elém sodorta nehézségeit és nem szükséges segítséget kérni? Mi egy gyerek dolga? Valójában miért szül egy nő és vajon meddig terjedhet az anya és az apa mozgástere a gyereke életében? Megtehetem-e, és ha igen, hol húzhatom meg a határt, ha nem akarom, hogy az egyedül maradt édesanyám megint kárt tegyen magában?  

És ha megint megteszi, mennyire lennék én felelős érte, és jogos társ-e onnantól a bűntudat?

Lehetek a saját életem ura!

Mára a legtöbb kérdésre tudom a választ. Az eredmény négy év és öt hónap, sok ezer órányi pszichoterápia, több ezer liter elsiratott könny, egy raklapnyi telesírt zsebkendő, de egy megvilágosodott elme: lehetek a saját életem ura, és kizárólag csak azért vagyok felelős. Ahogy mondogatnom kellett magamnak, ha édesanyámra gondoltam: „Én vagyok a kicsi, te a nagy!”

Fájdalmas felismerések, kegyetlen mondatok, reményt keltő jövőkép, ez az, amellyel jellemezhetném önismereti utazásomat. A leghasznosabb utazás, amelyet átéltem, és bár nem pálmafák, fehér homok kísért utamon, mégis ezernyi emlékezetes képkocka pereg le előttem, ha visszaidézem ezt az időszakot. Elkezdtem magammal, a démonjaimmal, az emberi kapcsolataimmal, a jól ismert játszmákkal foglalkozni.

Átértékeltem a családi viszonyaim, többekkel mára kifejezetten jó a kapcsolatom, és már nem zárkózom el attól, amiről korábban hallani sem akartam, hogy egy nap megismerjem a nővérem oldalát, akiről azt sem tudom, merre él a nagyvilágban.

Még messze nem értem el a célt, a szakember továbbra is egyengeti az utamat, hiszen még mindig hiányzik az egyenrangú partner az életemből és még vannak problémák az önértékelésemmel.

Persze szép dolog az elmélet, de hogyan valósul ez meg a valóságban? Egy jó pszichológus (vagy bármilyen más szakember) létkérdés.

Amikor szüntelenül és egyre kétségbeesettebben rohansz egy mókuskerékben, egyedül nem tudsz kiugrani belőle. Egy megfelelő kérdés azonban több év, de akár évtizednyi kételyre adhat választ, hogy aztán úgy menj tovább az utadon, hogy ugyanazt a hibát – jó esetben – már ne kövesd el. Vagy ha egyszer még el is követed, harmadjára már tudd, nagy hülye vagy, ha újból megteszed.

Nekem például az volt a legnagyobb és legértékesebb felismerés, ha nem hagyom, hogy az édesanyám játszmázzon velem, és ha tartom a határaim, akkor ő sem fog átgázolni rajtam.

És bár újból és újból, más és más módszerekkel próbálkozik, de már átlátok a szitán és csak akkor sétálok be a kelepcéjébe, ha az nekem is komfortos. Arra is láttam számos példát egy pszichodráma csoportban, hogy vannak szülők, akiknek a módszereik kifinomultabbak, vagy ami még elkeserítőbb, aljasabbak, de az önismereti utazással magunk mögött hagyható bármilyen bántalmazó szülői kapcsolat.

Csupán egy szempontot nem szabad soha szem elől téveszteni: a másik nem valószínű, hogy meg akar változni. Mi azonban tehetünk azért, hogy leperegjenek rólunk a lelki terror szavai, vagy megvédjük magunkat a fizikai bántalmazás fájdalmától és kizárólag a saját magunk életéért, döntéséért és boldogságáért legyünk felelősek.

Amióta ezt megértettem és a saját életemnek én lettem a főszereplője, kiegyensúlyozottabb, merészebb és boldogabb lettem, hiszen csak azokért a rossz döntésekért hibáztatom magam, amelyeket én hoztam meg.

Ami pedig az édesanyámat illeti: szeretem őt és hálás vagyok neki azért, hogy életet adott nekem. Próbálom megismerni az ő életének alakulását, hiszen ez adja a kulcsát annak a rejtélynek, miért vált ilyen emberré. Dolgozom rajta, hogy sok mindenért meg tudjak bocsátani neki és rendszeresen tudatosítom benne, ő felelős az ő életéért, én pedig a sajátomért. Még ma is van, hogy megingok az elhatározásaimban, de soha többé nem akarok visszafordulni az utamon. Én az előre útban hiszek, tolatni autóval sem szeretek. A játszmákat pedig ma már csak egy helyzetben tolerálom: a stratégiai játékokban.
 
Fotó: Freepik. 

Vélemény, hozzászólás?