Kaskötő Csilla, blogger ősz óta nem dolgozik. Tervezte, hogy vállalkozni kezd, de csak nem sikerült nyélbe ütni a dolgokat. Aztán jött a vírus, és autoimmun betegként már nem is akart ugrálni. Összeomlás helyett viszont olyan fordulatot hozott neki az új élethelyzet, amire nem számított. Főállású anyaként jobban érzi magát, mint bármikor korábban. Boldog, hogy kiugorhatott a mókuskerékből és most valódi hátország lehet, és nem szégyell beszélni sem róla. #ígyvagyjóahogyvagy
Az úgy kezdődött, hogy 13 év után kiszervezték a pozíciómat, és fizetett távolléten vagyok ősz óta. Akartam vállalkozni? Minden megvan fejben, de közbejött egy csomó egészségügyi probléma.
Mindenkinek megfelelni
Most jöttek? Dehogy! Egy munkagép voltam, egy őrült. Mindenhol meg akartam felelni. Bent a munkahelyemen, itthon, a szülői munkaközösségben és mindenhol a legjobb akartam lenni. Volt időm magamra? Volt időm arra, hogy a sokasodó nyavalyáim kezeljem, így maholnap 46 évesen, két kicsi gyerekkel és egy éjjel-nappal dolgozó emberrel? Dehogy. Volt időm arra, hogy észrevegyem, a gyerek beteg? Nem. Fáj-fáj! Fiam, igazolt sportoló vagy, vigyázz magadra.
Megálltam. Hirtelen a semmiben lógtam. Depressziósan, kiégve és iszonyat fájdalmakkal. Első volt, hogy muszáj magamon segíteni. Kezelések, gyógyszerek… Még több probléma…, ami kiderült.
Aztán jött a gyerek. Amikor már kiláttam a saját búbánataim mögül. A történtek nélkül vajon elvittem volna orvoshoz? Kiderült volna, hogy a banális fájdalom mögött sokkal nagyobb a baj? Vajon észrevettem volna, hogy a hisztik mögött neurológiai nehézségek állnak??? Lehet, soha. Hónapokig vittem orvostól orvosig. Fektettem 3 hétig az örökmozgó 7 évest. Jobban lett. Örültünk. Én is kezdtem magamra találni. Elkezdtem a vállalkozást? Nem.
Elkezdtem háttérré válni. Anya igás ló lettem. Én, aki 18 éves koromtól önellátó voltam és dolgoztam egyszerre sokszor két helyen is, hirtelen lógtam a „haszontalan” ágon, de minden nappal egyre hasznosabbnak éreztem magam. Kellettem a családomnak. Már-már eljött az én időm, és igen, megvalósítom az álmom, a vállalkozásom, már a könyvelővel is beszéltem…, de ekkor jött a vírus.
A vírus, ami rettegésben tart. Autoimmun beteg vagyok, 190/100-as vérnyomással. Közgazdász létemre csak a statisztikákat bújtam, matematikai számításokat végeztem.
Tudós és orvos barátaimmal értekeztem és iszonyatos módon kezdtem pánikolni. Mert megláttam a veszélyt, amit nem tudok kontrollálni.
Biztosítani a hátteret
Mindeközben jött az itthon tanulás. A cipész cipője lyukas, az IT-szakember eszközfarmja döcög. Csóri páromból napról napra tapostam ki a megoldásokat, sokszor én kutattam utánuk és rá csak a megvalósítás maradt.
Berendeztük a gyerekek szobáját tanteremmé, működő rendszert alakítottunk ki. Apa az eszközökben, én minden másban. A sok tevékenység lassan leszedett a pánikról. Egyre jobban belejöttem a karanténlétbe. Az első naptól megköveteltem a szigorú napirendet, de ha a feladatok készen voltak, olyan engedményeket tettem a gyerekek felé, mint még soha.
Bevezettem a tornát. Minden nap egy óra zumba a kislányommal. Ettől karcsúsodom és egyre jobban érzem magam a bőrömben. Bevezettem a napozást a duplaajtós franciaerkélyen. A gyerekeknek „beach” koktélt csinálok, nyári strandzenét kapcsolok és D-vitamint szívunk a kis székeken ülve. Minden napos napon!
A fiúk zoknifociznak. Ez az egyetlen csendes focifajta. Szobabicikliznek és már bevezettem a kicsinek a gyógytornát is. Magamnak nagy sós vizes kádnyi tengert kreálok és ázom benne, egy pohár borral.
A párom éjt nappallá téve dolgozik. ÉN vagyok az, akinek minden mást át kellett vennie. Megtaláltam a feladatom. Egészséges, változatos étrendet kialakítani, napi ötszöri étkezéssel. Napirendet kialakítani és betartatni. Támogatni és noszogatni minden családtagom. Levenni minden terhet a páromról, intézni a házimunkát, a gyerekeket, és a félholt férfit terelgetni, hogy a manók is kapjanak belőle valamit.
Hajóskapitány és matróz
A karantén első percétől fogva az a munkám, hogy hajóskapitány és matróz legyek egyszerre. Kiszolgálom a gépházat. Hogy viselem? Kellett idő, hogy belerázódjak. De tulajdonképpen mára élvezem. Soha nem voltam ennyit azokkal, akiket szeretek. Igyekszem minden igényüket kielégíteni, igazi hátországgá válni.
Mert nekem az a véleményem, hogy két hajóskapitány nem fér meg egy hajón. Most nem az én időm van itt. Aki a pénzt keresi, azt támogatni kell. Nem plusz súlyt helyezni rá, mert én önmegvalósítani akarok. Az önmegvalósításnak és a sikernek ezer módja van. Nem adtam fel az álmaim, csak más álmot tettem eléjük a sorban. Egy valósat.
Túl szeretném élni. Nagyon. És azt szeretném, ha a gyerekeim is sérülés nélkül lennének túl minden nehézségen. Azt szeretném, ha a párom csak a munkájára tudna koncentrálni, és maradna mellette ideje magára is. Szeretném, ha az online oktatás mindannyiunknak egy kaland lenne és nem egy rémálom. Jó úton járunk. Szerintem nagyszerű lehetőségeket rejt.
Ámulattal nézem a technikai csodákat és azt, hogy a gyerekeim ezt mennyire élvezik. Persze tanulni egy gyerek sem szeret, de most kiderült számomra, miben vannak a nehézségeik és miben hasítanak. Soha nem kerülhettem volna ennyire képbe, ha mindez nem történik meg. Hallom az online zongoraleckéket, látom a girbegurba elsős betűket, mindenhol tudok segíteni és támogatni, ahol kell, és széles mellkassal konstatálom, ami megy. Élő szereplője vagyok az iskolarendszernek és a gyerekeim mindennapi kihívásainak.
Szerényen, de boldogan
Ennél nekem nem kell most nagyobb feladat. Ez egy csoda! Egy eleven csoda. Mire van szükség ehhez? Működő párkapcsolatra. Mitől működik? Mert akarjuk, mind a ketten akarjuk és teszünk érte. 16 év alatt már volt annyi buktatónk, hogy százszor egymásra vághattuk volna az ajtót. De mi inkább mindig előre menekültünk. Ha kellett, szakemberrel. Mentünk előre és javítottuk az úthibákat.
Mi kell még ehhez? PÉNZ! Persze, hogy kell hozzá. De a nadrágszíjat úgy meghúztam, hogy csak lesünk. Már rég elfelejtettem, hogy kell beosztani a kosztpénzt. Én is kerestem, ember is, de mi mindig szerényen éltünk, a lehetőségeinkhez képest. Nem vettük meg az imádott házat, a gyerekeink másodkézből származó ruhákban járnak, az autóm 20 éves. Megtakarítottunk/megtakarítunk. Csak az étel volt mindig, amire rengeteg lóvé elúszott. De ezen most tudok fogni. Nagyon sikeresen. Pedig az árak az egekben járnak.
Mint mindig, most is szerényen élünk. Szerényen, de rendezetten és boldogan.
Mára elmondhatom, hogy talán még sosem voltam ilyen boldog. Tudom, nagyon hülyén hangzik, de ha belegondolok, micsoda kincsem van, már nem. A boldogság belülről jön. Amikor az ember megtalálja a helyét, a szerepét, és van kikkel megosztani. A családommal.
Eddig én törődtem mindenkivel. Most olyan emberektől kapok segítséget, akiktől sosem vártam volna. Szomszéd veszi a kenyeret és hozza mosolyogva 3 naponta, de ha kérek 1 kiló húst, azt is, hetente. Anyuka társ is vásárolt egy pár dolgot egyszer. Gondoskodó barátok szeretete vesz körül!
Megtanultam, kitől, mit, hogyan kell rendelni, mi mennyi időre elég és kb. 5 féle szendvicskrémet kreáltam, pedig utálok főzni. De most ez is egy feladat.
A gyerekeim jóízűen eszik az eléjük tett menzakaját. Anya-menza van.
Mi 6 hete nem mozdultunk ki a 62 nm-es panelból. A barátainkkal Messengeren találkozunk. Megy a nagy dumaparti és borozás.
Nagyon remélem, ez a vírus elhúz a bánatba, de erre semmi reményem nincs. Nem tudom, meddig tart a karanténunk, de előre fogok sírni, ha vége lesz.
Vitázom a gyerekekkel minden nap? Persze, néha úgy zengek, hogy a szomszéd is nekiül a házijának, ami nincs is. Van konfliktus és zörrenés? Persze, hogy van. Gyilkolják a kölykök néha egymást? Ahogy illik. Ilyen a családom. Valós, eleven és az enyém!!! És soha nem volt még ennyire CSALÁD!
